Irodalmi Szemle, 1980

1980/8 - Ardamica Farenc: Szürke filcelefánt múlt időben (novella)

Ardamica Ferenc

SZÜRKE FILCELEFÄNT MÜLT IDŐBEN

Gabi lányom úgy cseperedett fel, hogy ételen kívül sammit sem vett a szájába.

Nem úgy a fiam!

Elszakadt kalárisok szerteguruló gyöngyei, régi és forgalomban lévő pénzérmék, kavicsok, kiskanalak, kulcsok, játékok és sok más egyéb — semmi sem volt előtte biztonságban. Ezt a veszélyes tulajdonságát eleinte az éhségre fogtuk, később a kezdődő fogzással magyaráztuk (viszket az ínye), majd azzal, hogy most már van foga és ki akarja próbálni, s legvégül egy bizonyos mohó birtokbavételi vágyat emlegettünk, és egy „hiszen fiú!”-val indokoltuk.

Mindamellett — talán mondanom sem kell — nem volt egyetlen nyugodt percünk. Msrt nagyon nehéz — majdnem lehetetlen — egy lakásban minden használatban lévő és használaton kívüli tárgyat bedörzsölni csípős paprikával. Szerencséről akkor beszélhettünk, ha a megkaparintott tárgyat sikerült megrágnia. Mert ha nem — s a tárgy nem volt túl nagy —, egészben nyelte le!

Feleségem nem egy éjszakát töltött fiam társaságában a városi kórház gégészetén, hol türelmesen, hol türelmetlenül várakozva arra, hogy bizonyos dolgok bizonyos úton távozzanak. Ennek következtében határozottan ki merem jelenteni, hogy minket a városi kórház gégészetén nem szerettek, és kifejezetten a hanyag és nemtörődöm szülők közé soroltak. Pedig félszemmel, félfüllel mindig őt figyeltük. Lélegzetvételnyi csend után már rohantunk feléje, hogy megakadályozhassuk a helyrehozhatatlant.

Történt egyszer, hogy a lakásba lépve gyanús csend fogadott. Lányom még a napköziben volt, feleségem vasalt.

— Hol van? — érdeklődtem aggódva fiam felől.

— A gyermekszobában. Ne nyugtalankodj! Szépen játszik! — mondta, s rányomta a vasalót a gőzölgő ruhára.

— Mivel?

— A szürke filcelefánttal.

— Nem ... — suttogtam kábán magam elé.

— Tudom, hogy az elefánt kedves smléked, de kár idegeskedned! A szemét kiszedtem, bármikor vissza lehet ragasztani. Az agyarait pedig kihúztam, könnyen visszadughatók. Nem történhet semmi baja.

Neki nem, de az elefántnak!, villant át agyamon, s egy ugrással a gyermekszoba felé vetettem magam. Közben megpillantottam a kisasztalon tornyosodó vasalt ruhát, s tudtam, hogy elkéstem.

Ogy Is volt.

Fiam a földön csücsült, előtte szétclbált kóccsomó, apró filcdarabkák, péppé rágott filckása: szürke filcelefánt múlt időben.

— Ne merészeld bántani! — sikkantotta hátam mögött a feleségem. — Még mindig jobb, ha most enged utat agresszív ösztöneinek, mint ha később válik rablógyilkossá!

Felszedtem a szétzilált kócot, tépett filcdarabkákat, nyálas filcpépet. Tenyerem ösz- szezárult, sokáig szorítva a masszát, mely azelőtt játékelefánt volt — egészen addig, míg az emlékezés és a szorítás nyomán újból össze nem állt... Ormányát jóindulatúan felkunkorítva, hófehér agyarát leszegve, madzagfarkát csóválva nézett rám hűséges barna szemével... Épp úgy dörgölőzött szétnyíló tenyeremhez, mint akkor, amikor Anna néni Becsben belétette...