Irodalmi Szemle, 1980

1980/8 - Koncsol László: Országok háromszögében (beszélgetés Ébert Tiborral)

dalomról, a világról, a közösségről, magamról, és az ürügy provokálja a szerzőt, de az olvasót és a közönséget is.

Pozsony, Budapest... Hogyan és miért vetődtél el életed harmadik országába, Franciaországba?

A véletlen vitt el Franciaországba, a véletlen, amelynek oly sokat köszönhetek, amely alakítja életemet, tetteimet, gondolkodásomat. Persze, most már tudom, sorsszerű is volt ez, „hazard et nécessité”, ahogy Jacques Monod írja. Feleségem, Dr. Gáti Éva, aki rákkutató tudós, az Egészségügyi Világszervezet meghívására a lyoni Rákkutató Központba került főmunkatársnak. így jutott ki a család Franciaországba. És megint csak a véletlen: véletlenül ismerkedtem meg Claude-Pierre Chavanonnal, az író-rendezővel, aki szinopszist kért tőlem néhány darabomról. Szinopszisomat megmutatta Marcel Ma- réchalnak, a világhírű rendezőnek, s immár sorssszerűen darabot kértek tőlem. Véletlen és sorsszerűség összejátszása volt, hogy Lépcsők című darabomat bemutatták Párizsban (tizenkétszer), majd Lyonban a Centre Dramatique Nationalban és Grenoble-ban.

A siker?

Nem tudom, véltlen volt-e, hogy a kritika jól fogadta művemet, sőt... Tehát nem buktam meg sorsszerűén. És ez sorsdöntő lett az életemben.

Ez volt az egyetlen ottani bemutatód?

Mint ahogy a latin közmondás mondja, „Unus testis nullus testis”, azaz egy tanú nem tanú, ismét bizonyíthattam. Ojabb darabokat kárt tőlem Claude-Pierre Chavanon, aki akkor már a Theatre de Huits Saveurs igazgató-főrendezője és a világhírű Roger Planchon munkatársa volt. (Chavanon a Pen Club vendégeként Magyarországra is eljött, előadásokat tartott és megismerkedett a magyar színházi élettel.) 1978 februárjában aztán bemutatta Kamarazene című darabomat. Lírai oratóriumomból egy felbontott, sokszemélyes, térhatású költői drámát mutatott be anélkül, hogy egyetlen szót kihagyott vagy megváltoztatott volna benne. A művet egyébként Fodor István fordította franciára. Ugyanezt a Kamarazenét eljátszották a Théätre National Populaire által rendezett villeurbanne-i színházi fesztiválon, Planchon és Patrice Chéreau védnöksége alatt.

Magyarországi méltatód, Mészáros Tamás színikritikus a Színház című havilap 1980. januári számában a következő kitételekkel jellemezte dramaturgiádat: „nyitott dramaturgia”, „gyokértelenül eredeti”, „talán sohasem volt fiatal, és sohasem volt kezdő”, „nem fejlődik, nem is érik”, „nincsenek dramaturgiai előképei”, Bbertet csak Ebertből lehet levezetni”, „egységes az eddigi életmű”, „az Ebert-dráma fontos jellemzője például, hogy a helyzet, amelyből kiindul, végül is szinte változatlanul visszaáll”, „tulajdonképp ideális szerző: drámái a színpadon nyerhetnék el formájukat”, „létezik egy magyar szerző, aki másképp ír drámát, mint a többiek”, stb. Vajon ez a magyarországi kritikai értékelésed egybecseng-é darabjaid franciaországi kritikáival?

Részben. Ott mások a szempontok, mások a követelmények, más a színház. Olyan lényegi, színpadi szempontok ott föl sem merültek, mint Magyarországon. Ok ezt a dramaturgiát természetesnek találták, mindenféle színházi és közönségi megrázkódtatás nélkül. Abban semmi különbség sincs, hogy darabjaimat Mészáros Tamás vagy akár Czimer József, Koltai Tamás és Iglódi István is jónak és előadhatónak tartja, noha talán ez valóban más színház. Dramaturgiám kissé a görög színház, a középkori misztériumjátékok, a commedia dell'arte, a vásári komédiák, az improvizáló utcaszínház és a költészet szintézise. Egyöntetű a magyarországi és a francia kritika megállapítása, hogy darabjaimban nyilvánvaló a szöveg zenei — színházi polifon-zenei — szerkesztése, a zenei és irodalmi elemek funkcionális egysége.

Melyiket tartod a legjelentősebb alkotásodnak?

Kétségtelenül Attila című, nemrég írt történelmi parabolámat tartom annak. Ez a dráma kétségtelenül darabjaim közül a legkimunkáltabb. Főszereplői Attila, a hun király és Aétius, a római hadvezér. Szín Catalaunum, idő a sorsdöntő csata előestéje. Attila és Aetius nem kötődnek tulajdonképpen a történelemhez, az adott korhoz, mégis történelmi figurák, két világ összeütközésének eszközei. Talán itt is lemondok kissé