Irodalmi Szemle, 1980
1980/8 - Gál Sándor: Virrasztások Bartók Bélával (vers)
Virrasztások Bartók Bélával Közülünk való volt, jó hozzánk-tartozó, hazából kiszakadt hazátlanná haló, világgá hamvadó. Apám tíz évig hegedült az otthoni bandában. A prímás Noszkai úr volt, a pék. Mulatságok idején, éjfélkor, elkértem apámtól a hegedűt. Mellettem a Kis-Gatyás püfölte a nagydobot. Olykor, heccből, a cintányérra is rácsapott. Alattunk a teremben részeg hördülések. A tánc végén mindig csárdást játszottunk. Szállt a dobbantó lábak nyomán a por és az izzadság párája a hónaljak alól. Mit tudtam én akkor Bartók Béláról? Évek óta anyám énekeit gyűjtögettem. Építem húsomba, ami ősidők óta összetartozott. A tudottat mentem új tudássá?! De miért? Miért fontos mindezt negyvenévnyi kútmélyről az ég alá meregetni? aki az erdőn él ki az erdőt járja gyertyánhoz hasonlóan szálas a magánya aki az erdőn jár hold-szülte harmatban meghal és föltámad piros pirkadatban A töbrök szeptemberi éjszakájában, amikor a fennsíkon szél se rezdül, amikor a telihold asztalnyi tisztásokra szór aranyaesőt, és az érett makk koppanása pengeti az ágakat, mintha egy-egy pentaton-sor bukdácsolna végig az erdőn, egyszerre csak — milyen hívásra? — jönnek a szarvasok, szép fiai a hajnalnak. Agancsuk ágán holdgyújtotta fáklya. És a smaragd réten fölragyognak Apollinaire gyémánt-kikericsei. Dübörögnek a paták és tánc kezdődik; körtánc. A vérbükkök törzse gál Sándor
