Irodalmi Szemle, 1980

1980/8 - Gál Sándor: Virrasztások Bartók Bélával (vers)

kettényílik, életre kel, mit halottnak vélt a szem. Összefonódnak az árnyak, az ágak s a gyökérujjak szerelmesen a karszt jegesen izzó mészkövei között.

Vadkörtefa pirosló sátra alatt fáklyákat hordozó szarvasbika-csapat.

Kezemben fegyver.

Melyiket lőjjem váll-lapon?

Melyiket érje a harmatos halál?

És: melyiket kegyelmezzem kínra, életre?

Mélyebb éjszaka lápi láng-táncát idézem. Lappintya-jajongások lidérces idejét.

Nádzizegést és a mocsár szortyogását, tompa böfögését, mikor róka fácánt öl, vagy búvó récét.

Veled hallgatom a Duna áradásában azt, ami csak Te voltál, mert csak Te lehettél.

Mert Te tudtál választani, Neked volt erő gyémánt ujjadban leütni a halál billantyűjét, hogy a tétovaság évezredes átka elmúljék fejünk felől.

Kellenél újra — élőn.

Szarvas-fiaidhoz, hűs-szép ereidhez éber vigyázónak, harmat-virrasztónak, mert a forrásaink fogynak, egyre fogynak, tiszta forrásaink bizony apadoznak.