Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Kövesdi János: Egy öl tulipán (novella)

átvágva hátranéz, a társa megy hazafelé. Szót fogadott neki. (A tehetségutánzat mindig szót fogad, eszébe se jut lázadni.)

A költő albérleti lakása a Duna-part és a Váralja felé esik. Végigmegy a kiválasztott utcán. Az utca terecskébe torkollik. Szép, rendezett kis tér, állapítja meg magában. Miért nem járok én erre soha? És milyen üde tulipánok gubbasztanak az ágyásokban!

Csodálattal nézegeti a hosszú szárú, sárga, piros meg sötétlila tulipánokat.

— Egy öl tulipánt! — mondja fennhangon a ködtő. — Pirosat is, sárgát is ... annak a nőnek, aki... tulipánt, igen, egy öl tulipánt... aki ma elsőnek ... Jutka kapta volna ... persze, ő kapta volna... de hol van ő már? Oj szerelem kell! Csak egy új szerelem képes ... Ö, jer, megújító szierelem! Gyertek, szépséges tulipánok, szálanként, így, ni, a karomba .. .

És elindul az öl tulipánnal. Nem a vár felé tart, amerre albérleti legénylakása van, hanem le a Dévény szálló és a Duna-part irányába. Nagy lendülettel lépked, sovány lábát átemelve a csillogó víztócsákon. Az utca üres, semerre egy lélek, sehonnét egy hang. Egyedül ő, csak a költő létezik most, és az ölnyi tulipán, melyről tudja, hogy oda fogja adni egy nőnek. Egy nőnek, akit nem ismer, akit életében sohase látott, akit elsőnek pillantott meg ma reggel. Mert nem akármilyen reggel ez a mai. Ma hajnalba újjá kell születnie! Újjászületik, vagy jön az örök éjszaka — a szesz. Tastvérek mindig akadnak hozzá.

Picinyke langyos szellő fut be az utcába. Szalmaszálat, madártollat, cigarettavéget sodor bele a tükrös tócsákba. A ködtő nagyot szippant a friss levegőből, majd kéjjel többször is kortyol belőle. A hűs levegő puha női tenyérként simítja végig forró arcát. És ő átadja magát e kellemes érintésnek.

Tejesládák egy tejbolt előtt. Korán kihordták, állapítja meg magában. A tejre gondol, és maró gyomorégést érez. Jó volna meginni egy üveg tejet, villan át rajta. Lopjak? Körülpillant: senkit sem lát. Nam, nem, azt nem lehet. A verseimben... Nem, semmiképp. De azért jólesne a tej. Rendbe hozná a gyomromat. Megáll a bolt előtt, és töpreng. Egyre csak a tejre gondol, s minél többet gondol rá, annál kínzóbban érzi az éhséget és a gyomorégést. Önkiszolgálás, villámlik bele az agyába. Egy marék aprópénzt kotor elő a zsebéből, tíz- és húszfilláresekből leszámol három koronát, egy papírcetlire ráírja: „Elnézést, főnök, igen éhes voltam. Kösz.” Kiemeli a tejet a rekeszből, s helyére dugja a cetlit a pénzzel.

Folytatja útját a hajnali pirkadatban, s időnként nagyokat húz a tejből. Miután az üveg kiürül, „ott felejti” egy ház lépcsőjén.

Az alkohol görcsös szorítása lassanként elernyed. Lepattan fejéről a láthatatlan abroncs. Tudata falán éppúgy jelennek meg lépésről lépésre a derengés fénycsíkjai, akár a világosodó láthatár peremén a nagy előrelőtt sugámyilak. Újabb szélfiak rohannak be a szűk utcába. A költő orrát megcsapja egy jellegzetes szag; igen, állapítja meg tárgyilagosan, mi más volna — a Duna.

Átvág a túlsó oldalra, és a sarkon letér balra. Kiét perc múlva kint van a folyóparton. Élvezettel kortyolja a hűvös, enyhén rothadásszagú levegőt. A kacagtató rumbalépések fokozatosan elmaradoztak mögötte, rákenődtek az utcák aszfaltburkára. A költő most már egyenes derékkal jár, ritmikusan szedve a lábát, és jóleső érzéssel nyugtázza magában: eszmélete csaknem teljesen visszatért, gyötrő gondolatai nagyobbrészt elszálltak, s a gyaloglás áldásosán hat szervezetére.

Odaér a vízjelzőhöz. Megáll, de éppen csak leolvassa a megáradt folyó vízállását, s indul is tovább, szemben a folyással, Bécs fedé. Semmi célja, csak megy. A részegség, melytől ő maga is undorodik, kipárolgott a véréből, ám helyette ott maradt a furcsa égés a gyomrában meg a tompa kábulat. Ezt, ezt a térdremegtető kalapálást ki kell járnom magamból.

Meggyorsítja lépteit. Teli tüdőből beszívja a folyó jól ismart, kesernyés szagát. A hajnali szél felerősödik, de nincs semmi éle, csupán kellemesen üdít. Lépdel költőnk a sápadoző lilás hajnalban, s talpa alatt egyszerre csak játékos ritmusok kelnek: ti-ti- tram-tam-tam, ti-ti-tram-pam-pam. Valamiféle szöveg is kezd már kialakulni az agyában, amikor hirtelen erős nyomást érez a hasában. Hangosan felszisszen, s gyorsan odalép egy vén platánfához... A nyomás nemsokára megszűnik benne.

A költő tovább folytatja hajnal előtti agytisztító anabázisát. Különös lelkesedés ömlik szét benne, melynek maga sem érti eredetét. Az éjszakai nagy, füstös-lármás irodalmár