Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Kövesdi János: Egy öl tulipán (novella)
vita gondolatfoszlányai sejlenek fel benne, ám allergiásán kitörli agyából az emléknyomokat, nem akarja folytatni a rossz tövön fakadt vitát. Még hogy én Juhász Ferenc és Nagy László eszmevilágából táplálkozom! Süket megállapítás, ostoba vád! Élvezettel köp egyet. Persze ettől függetlenül mindketten nagy költők. Egy fajankó nyegle nagyotmondása azért még bennem sem fojthatja el a forrást. Én saját világot építek, mely a magam vizeiből táplálkozik. Csak ... csak hiányzik Jutka. Bármannyire is tagadom önmagam előtt, érzem, a hiánya — sebhely. Fáj, sajog, gyötör. Magam sem értem, miért küldtem el. Nyűgös volt olykor, igaz, de ... A terhemre volt. Ez az igazság, és ezzel szembe kell nézni, szüntelen rajtam csüngött. Kár érte pedig. Miért is nem tudta felismerni, hogyan folyhatna belém úgy, hogy közben ne térítsen ki saját medremből. Három hete nem láttam. Hiányzik. De vajon csakugyan ő hiányzik-e. Nem a nő hiány- zik-e általában? Ez az, amire egyelőre nincs válasz. A seb vagy beheged, vagy... A folyó fölött lebegő lilás ködcafatokat nézegette a költő, s abban gyönyörködött, mennyire megváltozik színárnyalatuk, ha kissé följebb szállnak, vagy más nézőpontba kerülnek tőle. Rákönyökölt a kő mellvédre, úgy szemlélte egy darabig a színek Játékát. Persze a megáradt folyó fenyegető morajlása, a szokatlan örvénylés, a víz tetején úszó, gyökerestül kitépett fák, az elsodort deszkák, szénaboglyák sem hagyták közönyösen. Sőt, kifejezetten nyugtalanító képzeteket keltettek benne. Egy ideig becsukott szemmel ballagott. Amikor kinyitotta a szemét, úgy hatszáz méternyire emberi alakot pillantott meg a parton, önkéntelenül is a tulipánnyalábra pillantott, melytől már egészen elgémberedett a bal válla. Korábban arra is gondolt már, hogy leteszi valahol egy padra vagy mellvédre, de nem hagyta ott. Ki kell tartanom az eredeti ötlet mellett, dünnyögte. Ha egy gondolatot, legyen az bár jelentéktelenebb is., helyesnek ítél az ember, meg kell kísérelnie valóra váltani. Természetesen minden gondolat voltaképpen feltevés, melynek helyességét csakis a gyakorlat igazolhatja. A költő elmosolyodott: gyerekes filozofálgatás, ráadásul egy öl tulipán körül. Persze, egy szemet sem aludtam az éjjel, ez azért van. Most már csak egy a kérdés: az az alak ott előttem nő-e, vagy férfi. Ahogy zsugorodott a távolság az emberi alak és költőnk között, úgy nőtt benne az izgalom, amely még csak fokozódott, amikor világossá vált, hogy az illető nő. [De vajon fiatal-e vagy idősebb? Ez most persze elhanyagolható.) Megközelítvén, a nő gyors pillantást vetett rá, majd visszakapta a tekintetét. Ez elég volt ahhoz, hogy a költő megállapíthassa: a nő fiatal. Elérkezett tehát a cselekvés ideje: át kell adni a virágcsokrot. A lány háttal állt, de szeme sarkából figyelte a közeledő férfit. — Kisasszony — szólt hozzá magyarul —, engedje meg ... — Hagyjon békén, kérem. És azonnal menjen innen! — válaszolta úgyszintén magyarul a lány, szembefordulva a költővel. — De Györgyike, kéram, vagy Gyöngyike? Engedje meg, hogy... — Maga honnan tudja a nevem? — meresztette rá a lány nagy, zöldeskék szemét. — Honnan? Honnan is? ... Nehéz azt megmondani. Fontos, hogy... hogy tudom. És engedje meg, hogy megajándékozzam ezzel a... néhány szál tulipánnál. Fogadja el — hebegta, és a lány karjába tette a tulipáncsokrot. — Köszönöm — illesztgette össze a tulipánokat a lány —, igazán nagyon kedves magától. És végképp nem tudom... — Egy szót se fecséreljem rá. Semmi jótett. Csak éppen a telkemen akartam köny- nyíteni egy kicsit. Inkább azt mondja meg, mire gondol... és mit keres itt ilyenkor! Egyedül! A lány sokáig hallgatott. A fejét is félrefordította. Nagyon-nagyon szomorú szegényke, futott át a költő agyán. — Nos, mire gondol? Mondja meg ... A lány fürkésző pillantást vetett rá. — Nem. Azt nem mondhatom meg. Különben is milyen jo... A költő szelídin rámosolyodott. — Nyugodtan megmondhatja. Becsszó, senkinek nem adom tovább. Nekem elhiheti — mondta határozottan, és hetykén a lány szemébe nézett. A lány végigsiklatta rajta tekintetét. Szeme becsukódott, s a lány hangos zokogásban tört ki. Nem kis erőfeszítésébe került a költőnek, míg végre meg tudta nyugtatni. Azután
