Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Kövesdi János: Egy öl tulipán (novella)
Kövesdi János EGY ÖL TULIPÁN A költő imbolyogva lépdel: két lépés előre, egy balra, egy jobbra, egy hátra. Aztán ugyanaz. Teháit halad is, olyanformán, mint a földigiliszta. Társa (ugyancsak fiatal költő, de kevéssé határozott egyéniség) olykor-olykor belekarol, hogy megtámogassa, Ilyenkor agyütt teszik meg háromszor-négyszer — kissé céltudatosabban — a rumbalépé- seket, azután ismét elszakadnak egymástól. — Ne akaszkedj rám — mondja társának feddően a költő —, figyelmeztettelek, hogy ne vedelj annyit. Ha leszoptad magad, tessék, állj meg a ... saját lábadon! ... Társa sajnálkozó és megbocsátó pillantást vet rá, de nem ellenkezik. (Egy jól nevelt epigon tiszteli az eredeti, szuverén tehetséget. Pedig tisztán látja, hogy ő egyenesebben jár. Csak hát képtelen a határozott fellépésre.) Kiilön-külön küzdenek hát a levegő ellenállásával, és cikcakkban haladnak előre. Haza, esetleg egy másik borozóba, ki tudhatja azt. A költői ötletek kiszámíthatatlanok. Langyos, tavaszi hajnal. A Duna fölött már ráfröccsent az égre egy sápadt kék fénypászma . A madarak alighanem a költőről álmodnak, aki betyárdalokat dudorász. Két katona fordul be a tér egyik masszív épületének sarkánál, bakancspatkójuk alatt élesen kong a csend. A színház felőli oldalon egy magányos férfi baktat fel egy sikátorban a térre. Neki-nekilódul, két tenyere vigyorogva kalimpál az erős törzse mellett. Aztán megáll, egy darabig egyensúlyoz. A férfi útja a park csücskénél keresztezi a két költő útját. Megáll, hogy össze ne ütközzön amazokkal; miután elhaladnak előtte, fújtatva utánuk bámul. A költők nyoma jól kivehető a harmatos macskaköveken. A rendőrjárőr helikopteréről nézve: két kígyózó csiganyom a nedves kőburkolaton. A két költő nekifeszül, hogy leküzdje a moccanatlan levegő ellenállását, és kitartóan halad előre, oldottan rumbázva. A gyűrött zakós férfi, ahogy nézi őket, egyszer csak kuncogni, majd hahotázni kezd, és utánuk kiált: — Ha látnátok magatokat! Milyen mulatságosak vagytok, szegénykéim! Ha-hha- he-hhe . . . A költő mord képpel hátrapillantott, s látván, hogy a köpcös odatántorog a legközelebbi pádhoz, elnézően rámosolyog, és visszainteget neki. A férfi nyekkenve lezuhan a padra, a párhuzamosan futó harmatos csiganyomokat mustrálgatja, és tovább hehe- részik: — He-hhe-he, szegénykéim. A költő megáll a parkban egy gesztenyefánál. Vizel. Az lapigonja (mi mást tehetne egy epigon) szintén kigombolkozik. — Nagyon fáj, testvér — panaszkodik a költő —, amit... amit Pataki mondott a Pipában rólam... hogy a szerelmi lírám elsekélyesedett, amióta, hisz hallottad ... meg hogy költészetemben a forma két lóhosszal mindig mögötte cammog a gondolatnak... És te ... te is hallgattál, akárcsak a többiek ... ne, ne is mentegetőzz! Nevetséges dolgok. A park közepén, az útelágazásban megállnak. A köpcös messziről nézi őket. A két fiatal lábujjhegyen és sarkon egyensúlyoz, egymással szemben, ide-oda billegve. Hadonásznak egy sort, azután a költő jobb kezével belecsap a levegőbe, mintegy megjelölve az irányt társának. Az neki is lódul, ő szintén elindul, ellenkező irányban. A parkon
