Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Duba Gyula: Szatíra a szatíra születéséről

hónapokban a szatlraíró már nem gyalog sétáltatja a kutyáját, hanem cseresznyepiros Dáciáján viszi a zöldbe, friss levegőre, mert az állat annyira elhízott, hogy saját lábán sétálni sem bír. Mint a hízódisznó . .. erősködött Kubala.

A helyzet komollyá vált, tenni kellett. A rovatvezető megbízta a szkeptikus fiatal riportert, hogy keresse fel a szatíraírót és készítsen vele interjút, s közben érdeklődését a fő kérdásrs összpontosítsa: mikor teszi az író legújabb szatirikus művét a várakozó társadalom asztalára.

A riporter ügyes volt, még aznap megtalálta a szatfraírót. Otthonában lelt rá, éppen ebéd után szundított. Korosodó, kövérkés úr volt, aranykaretes szemüveggel. Inkább nyugdíjas vállalati igazgatónak látszott, nem szatíraírónak. Szecessziós heverője mellett sima barnaszőrű, kövér kutya feküdt, egyik szemét lustán lehunyta, a másikat kissé nyitva tartotta, és érdektelenül figyelte őket.

A kövérkés úriember a riporter kérdéseire készségesen elmondta élettörténetét, utalt nehéz és keserű gyermekkorára és a szívós küzdelemre, mellyel feltört a mélyből, valaki lett és kutyát szerzett, de a szatírát érintő főkérdésre mentegetőzve és kitérően válaszolt.

— Én azt már nem teszem többé, fiatal barátom. Tapasztalatlan és felelőtlen ifjúságom bohó éveiben megtettem, hogy szatirikus műveket követtem el, de érett férfikorom egynémely élményei kiábrándítottak ezen kóbor lelkületű műfajból. Aki szatírát ír, magára vessen! — így mondanám. Én már nem teszem. Józan fővel áttértem a televíziós műfajokhoz, manapság tévéjátékok forgatókönyveinek előállításával foglalkozom — adap- tátcr vagyok — mondta szerényen —, és mondhatom fiatal barátom, hogy ez a komoly, nagytekintélyű műfaj teljesen kielégíti alkotói becsvágyamat. Amint észreveheti, a műfajváltásnak életkörülményeim sem látják kárát. Nézze meg, kérem, Puntyit — mutatott büszkén az elhízott kutyára —, ilyen ebet egyetlen szatíraíró sem tudna eltartani. Talán még egy papagályt sem engedhetne meg magának — tette hozzá elgondolkozva.

A riporter csalódottan, töprengve távozott.

De a szatíra ügyének fejlődését már a kezdeti kudarcok és nehézségek sem tudták lefékezni. Bár egyelőre minden igyekezetet balsiker kísért. Az írószövetségben is tudtak egy szatíraíróról, s bár tíz éve nem fizetett tagdíjat, nevét még nyilvántartották. Gyors levelet menesztettek a címére, hogy utazzon azonnal a fővárosba, szatirikus műre kap alkotói megbízatást, azonban a levél néhány nap múlva visszajött a posta azon megjegyzésével, hogy a címzett ismeretlen. Nem tűnhetett el nyomtalanul, vélték a szövetségben, de talán álnéven termelési tudósításokat ír...! Az ügy fontosságára való tekintettel egy osztályvezetőt küldtek a vidéki városkába, hogy a föld alól is kerítse elő a szatíraírót, és taxival hozza fel, még ha ellenkezne is, de a kiküldött egy hét alatt csak azt állapíthatta meg, hogy a keresett egyén néhány évvel azelőtt családostul ismeretlen helyre költözött. Hónapok múlva találták meg, szívós nyomozás után, melybe a rendőrség is besegített, egy jól menő csallóközi szövetkezet kultúrfele- lősi tisztségét töltötte be. A faluban emeletes házat épített, buzgón kertészkedett fóliasátrában és a szatíráról hallani sem akart.

Ellenben jelenkeztek álszatíraírók és rámenős csalók.

Mint Pakusza Kázmér nyugdíjas, aki az ötvenes években káderes volt. A szatírakeresés lázas időszakában régi, gunyoros csasztuskákat aktualizált nem kevés leleménynyel. Az eredeti szövegben a kulákot maszekra cserélte fel, a szabotázs szót átírta sikkasztásra, az osztályellenségből kispolgárt csinált, és a huligánból bércsalót. Szatirikus versezete rímelt, énekelni is lehetett, de Pakusza stíluskészsége ellenére annyira áradt belőle az eszmei ásatagság nehéz levegője, hogy már az első szerkesztő észrevette, és eltanácsolta a szerkesztőség környékéről a volt káderest. Sarkantyús Levente minőségi ellenőr is kisebb csalással próbálkozva akart feljutni a szatíraírók Parnasz- szusára. Gogol Revizorját átírta járási termelési- és káderellenőrzésre, de saját tapasztalatait feledve nem gondolt arra, hogy ma már egyetlen járásunkon sem okozhat a központi ellenőrzés híre olyan ijedelmet, mint valamikor a cári Oroszországban. Tökéletlen plágiumát azonnal le is leplezték, mert a főszerkesztő megkérdezte, hogyan szállították a fővárosba azokat a tárgyi figyelmességeket, melyeket az ellenőrök a járás mezőgazdasági és ipari üzemeitől kaptak, ha a darabban nem szerepel sem Tátra 613-as gépkocsi, sem teherautó? Erre Sarkantyús Levente csak hebegett, hápogott, de választ