Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Duba Gyula: Szatíra a szatíra születéséről
a humor és a szatirikus látásmód fegyverzetével irtja az emberi gyengeségeket csakúgy, mint a szembeötlő társadalmi fogyatékosságokat, és kérlelhetetlenül tisztogatja az utat a kellemesebb jövő íelé. — Valahogy olyan, mint az útkaparó, de természetesen átvitt értelemben —, mondta az egyik szakember. A többiek helyesilően bólogattak. — Én inkább motoros söprőkocsihoz hasonlítanám —, így a másik — ebben az is benne van, méghozzá immanensen, hogy mi modern szatírát akarunk... — Erre is helyeslően bólogattak. Általában sokat bólogattak a kerékasztal körül, mert a kérdésben nagyon egyetértettek. A második kérdésre — Hol terem a szatíra? — adandó válasz körül megoszlottak a vélemények. Utcán, kávéházban, folyók partján, ugaron hagyott mezőn, panelházakban, a Lomnici csúcs tetején; olyan vélemény is elhangzott, hogy a szatíra sötét pincében tenyészthető, mint a sampiongomba. — Víz alatt, búvárharangban megterem? — tette fel a kérdést a beszélgetés vezetője. — Igen — hangzott az egyértelmű válasz —, ha a búvárharangban van levegő! — És ha nincs — firtatta makacsul a beszélgetés vezetője. — Akkor nem terem meg — döntöttek egyértelműen a szakemberek. Összegezésképpen egységes választ dolgoztak ki a második kérdésre, amely lakonikus rövidségével alapvető axiómaként így hangzott: A szatíra mindenütt megteremhet, ahol egy közepes nagyságú szatíraíró megél! A harmadik kérdésre — a nyitott Miért?-re — adandó válaszon sokáig tanakodtak, megegyeztek és újra összecsaptak, szakkifejezéseket vagdostak egymás fejéhez, míg a végleges, tömörségében is mindenre kiterjedő válasz megszületett: csak! A beszélgetésvezető azonban jó érzékkel nem nyugodott bele a válaszba, mert a lehető legnagyobb információmennyiséget akarta kihúzni a szakemberekből, és személyesen sem elégítette őt ki a velős, de rövid gondolat, ezért a kérdést tovább fejlesztve visszadobta a vitatkozóknak: de hogyan? Másfél órás kemény szócsata után a szakemberek fogcsikorgatva vágták arcába végső válaszukat: hát úgy! Erre már a beszélgetésvezető is megszeppent, nem mart tovább okvetetlenkedni, láthatóan meggyőzte a határozott válasz, mert helyeslően megismételte: hát úgy! A beszélgetés lendületes eredménye a folyóirat olvasói körében méltó feltűnést keltett — most meg a szatíráról fecsegnek —, mondta elismerő rosszindulattal egy entel- lektüel, az új gondolatok majdnem annyira felzaklatták az olvasók kedélyét, mint amikor a puha hajnali fuvallat barátságosan felborzolja a hegyi tó nyugodt tükrét és a fákon szunnyadó verebek tollazatát. A szatíra népszerűsítése mellett — s hogy megszületésének gondolatát széleskörűen megkedveltette — további határozott eredménye lett, hogy egyértelműen a szatíraíró személyére irányítota a közfigyelmet, úgyis, mint a szatíra létének alapfeltételére. Emlékezzünk a szakemberek egyértelmű válaszára: a szatíra ott terem, ahol a szatíraíró megél. Ügy bizony, könnyű azt mondani! De hol él a szatíraíró? — tornyosult társadalmunk elé az új kérdés. — Hol van hát a szatíraíró? — vetették fel a problémát egymással versenyve a lapok. — Adjon magáról életjelt, jelentkezzen...! Meg kell mondani őszintén, hogy a szatíraíró nem volt sehol. Kihalt, álnéven éli vidéken vagy megtagadta önmagát, nem tudni, de nem jelentkezett. Ellentmondásos és kényelmetlen helyzet állt elő: szükségünk van bizonyos meghatározott jellegű és minőségű árura [szellemi termékre), de nincs, aki előállítsa. Nincs rá kapacitás. Mintha nem lenne pék, hogy hajnalban kenyeret süssön, vagy mondjuk kéményseprő, aki tisztán tartja a kéményeket, hogy a központi fűtések kazánjaiban és gyárak kéményeiben jó huzat táplálja az égés folyamatát. Abszurd elgondolás. Végül annak az újságnak a szerkesztőségében, amelyik a legnagyobb elméleti felkészültséget tanúsítva tette fel a szatíraíró hollétét érintő kérdést, valakinek eszébe jutott egy ember, aki valamikor szatírát írt. — Dehát ki tudja, él-e még? — A fiatal riporter vetette fel a szatíraíró létére vonatkozó szkeptikus kérdést, melyre a lap tördelőszerkesztője határozott igennel válaszolt és azt állította, hogy ismeri az embert, aki valamikor szatírát is írt, az utcájukban lakik, és gyakran látja — a tördelőszerkesztő —, amikor az illető tekintélyes, középkorú úriember a kutyáját sétáltatja. — Kutyára is telik neki? — csodálkozott a kulturális rovat vezetője, aki tisztában volt a bizonytalan műfajú írók jövedelmével. — Ez szinte hihetetlen. Nem tévedsz, Kubala, miket beszélsz? Milyen szatíraíró az, aki tekintélyes úriember és kutyát sétáltat a parkban? Látomásnak is kész szatíra ez, Kubala! A tördelőszerkesztő megesküdött, hogy igazat beszél, és hozzátette, hogy az utóbbi
