Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Duba Gyula: Szatíra a szatíra születéséről

SZATÍRA A SZATÍRA SZÜLETÉSÉRŐL

Sokáig nem hiányzott senkinek, nem tűnt fel, hogy nincs. Rémlik, hogy más dolgokkal voltunk elfoglalva, vagy nem kívántuk meg, már nem tudom. De arra határozottan emlékszem, hogy senki nem követelte, és ha véletlenül szóba került, sokatmondóan legyintettünk. Néha ajkunkat is bigyesztettük. Hát az meg mi? — jelezte lebiggyedt ajkunk, vagy: minek az? — mondta avatott mosolyunk. Ma már talán senki sem tudná pontosan visszaidézni, hogyan történt; egyszerre suttogás kelt a szatíráról, habozó panaszféle, hogy nincs, s hogy ez hiba, mert kellene, elkelne, ha volna, és így tovább. Halkan indult az szóbeszéd, mint a fuvallat, apró szöszmötölő zajok kísérték az irodalmi berkekben és újságíró ligetekben, ahol a golyóstollas dolgozók mindaddig boldogan élvezték a megszokottság és mozdulatlanság nyugalmát, most egyszerre itt is hallani lehetett, hogy szatír ... íra ... szatíra ..., megcsillant a bűvös szó, majd elenyészett, aztán újra jött, s vele a hír, hogy valahol fenn, magasan, ahonnan messzire hangzik a szó, ott mondta valaki, hogy kellene, de meglehet, úgy mondta: kéne..., tehát szatíra kéne... Mind gyakrabban jöttek a hírek, a suttogás erősödött, csengeni kezdtek az ügyben a telefonok, a probléma már komoly értekezletek zárt ajtai mögé is betört. Nemsokára széleskörű meghökkenés keretében tettük meg a kö-nnyen bizonyítható, nyugtalanító felismerést, hogy hiánycikkeink sorát újabb keresett áru növeli: a szatíra. Évek során hiánycikk lett belőle. Kéne, de nincs.

Azért sürgés-forgás egyelőre még nem támadt körülötte, attól népünk óvatosabb és tapasztaltabb. Nem kell elsietni a dolgokat! Ki kall várni, mi lesz. Már bizonyos, hogy szatíra kell, lesz is nemsokára, csak ki kell várni, míg megszületik. Másik derék jellemvonásunk köztudottan az, hogy háromszor is meggondoljuk a kezdeményezést, mielőtt fej nélkül belevágnánk. (Kétszser mérj, egyszer vágj! — tanácsolja a közmondás.)

A helyzet lassan érett, a szatíra igényének gyümölcse egyre növekedett, megtelt, majd színesedni kezdett; először borsózöld volt, mint a gyenge palánták, majd püspök- lilába ment át, s végül a narancsszín egy barnába hajló tónusán átesve sárgulni kezdett, "mint a dinnye. Látnivalóan beérett, de még nem volt méregzöld, mint az érett, megfakadni kész epe.

A kibontakozás egyes szakaszait különféle események kísérték. Ezek az események szorosan összefüggtek a szatíra kifejlődésével, mondhatnánk, érte történtek. Mert a szatíra ilyen termék, csírájában sincs még, s már mozgósítja a hasznos tettek érdekében munkálkodó képzeletét. Mindenekelőtt a kerekasztal-beszélgetésre gondolunk, amaly nagyvonalú elméleti megalapozottságával, tekintélyes résztvevőivel és gyakorlati végkövetkeztetéseivel mérföldkő lett a harcos szatíráért folyó általános küzdelemben. Az történt ugyanis, hogy amikor a szatíra kérdése már a legkomolyabb értekezleteken is felvetődött, s napnál világosabbá vált, hogy tenni kell valamit, egyik folyóiratunk mindenre elszánt szarkesztői megszervezték a kerékasztalt, és szakember résztvevőinek három jól megformált, mélyre ásó alapkérdést tettek fel: Mi a szatíra? Hol terem? Miért...? (Az utolsó kérdést nem részletezték, tömör elvszerűségéből való kibontakoztatását a szakemberekre bízták.)

A háromórás megfeszített beszélgetés jólfésült anyagát teljes terjedelmében leközölték. Az olvasók megtudták belőle, hogy a szatíra olyan műfaj, amely az irónia,

Duba Gyula