Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)

világpolitika csúcsáig. Akkor, ismereteim első szintjén úgy látszott, hogy ez országoshelyi ügy. Neirn csak az volt. A világpolitika feszültsége ért testünkhöz — majdhogy belepusztultunk. Frázisnak tűnhet, mégis igaz: mint nemzetiségnek politikai jelentésünk van. Hatvan esztendeje a politikum életünk állandó tényszője, s meghatározója minden eddig megélt társadalmi változásnak. Népközösségünk és az egyéni sorsok történelmi jelentésű feszültségei nagyrészt politikai eredetűek. A sorsok, a magatartások így tulajdonképpen politikai-történelmi helyzetek lecsapódásai. Az írói toll itt kényszerűen a felettünk lévő erővonalak feszültségmérője is.

Életünk folyamatában így meghatározó esemény- és erőgócok keletkeznek: a földön- futás idején az embersorsok és a történelem rendelkező erői messze voltak egymástól. Ilyen képlet tudatában hogyan lehet elmondani az emberi igazságot?

Kérdezem magamtól, miért húsz év múltán erősödött fel bennem a közösségi sérelem elmondásának kényszere? A sérelemből félelem nő először, aztán hosszú bizonytalanság. A mi időnk tulajdonságai, az események, a történtek összefüggései csak később láthatók és tudhatok. Ezen kívül bátorítás, az élet bátorítása is kell ahhoz, hogy a rossz az igazmondás kényszerévé alakuljon. A sérelmek igazmondásának is van átfutási ideje.

Harmadik regényemben, az Egy szál ingben is egyén és történelem, közösség és történelmi mozgás viszonyát kutatom. Azt próbálom megmutatni, hogy milyen ember- arcokat, tartásokat, lelkiállapotokat szül a folytonos leterhelés, az állandóan változó helyzetek. Követtem olyan sorsok nyomát, amelyek „párhuzamosan” futottak az idővel

— volt látszat örömük, valójában a hatalmat szolgálták ki. Emberi fennmaradásukért tették. Szolgálatért megmaradni: nem új képlete a történelemnek. E magatartás szüntelen, minden helyzetben újratermeli önmagát. Szükség van rájuk: besúgókra, börtöi- nökre, sokféle hivatalnokokra, az álmunkban is szalutálókra, az idő lakájaira. Az ilyen életeknek van egy csúcsra futásuk, aztán —■ amint leszolgáltak, csörgő medálusokkal

— a hosszú foszlás ideje jön.

Nyomon követtem az élet egy szál ingeseit, a történelem meztelenjeit, a történelmi közmunkára mindig kiparancsolhatókat. Azt az embert, akinek testébe évszázadok során kalapálták' az alázatot, az engedelmességet, a meghajlást: azokat, akiket a megmaradás félelme őröl, akik a parancs, a trombita hangjára mindig a sorakozóhelyre futottak. Az ilyeneknek egy okosságuk van: megvárni, kivárni a rossz idő végét — így maradni meg. Egyszerre hány élet morzsolódik az ilyen engedelmes sorsokban? Hányszor hal meg az ilyen ember, amíg az élet engedelmességgé és alázattá csitul lelkében?

Felmutattam az ellenállók sorsát, a szembeszegülőkét, akik életükkel keresztezték a történelem gonosz-útját: azokat, akik tudják, hogy a történelem nagy folyamát látják, s életük apró kis köreiből minden nap elindulnak egymáshoz, együtt akarván kapaszkodni vágyott életük felé.

Kérdés, hogy a sorsok, a sors-történelem irodalmi megfogalmazása hitelesíthető-e? Van-e objektív bizonyító ereje? Realizmus-ereje?

Vox humana, erkölcs-irodalom — e könyv írása közben gyakran gondoltam >3 Fábry- fogalmakra. Életműve döbbenetes következtetéseire: a politika, a történelem ránk csapó hullámaival szemben egyetlen fegyver van: az emberség, az ember jogait és szabadságát védő erkölcs. Embernek maradni az embertelenségben. Fábry ezt a fasiz- mus-antifasizmus, a háború és béke viszonylatában konkretizálja. Foglalkoztat a kérdés: a vox humana miként bontható le a hétköznapok történelmére? Mennyiben fegyver e tétel a nemzetiségi lét változó helyzeteiben? S főleg: miként váltható aktív, aktivizáló szellemi erővé?

Nem az igazát vonom kétségbe, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy a tétel az elszenvedett történelem kissé félelmetes tanulsága. Mára már van egy gyengén hangzó alhangja is. Irodalmunk egész hatvan évében kimutatható a védekezés, talán mondjuk így, az aktív védekezés mozdulata. Az elszenvedett történelmet küzdő történelemmé, emberséget kiküzdő jövővé kellene változtatni — így gondolom Fábry aktualizálását.

A magam nemzedékének még élménye a paraszti világ előző létformája, de élményünk a létformaváltás is. S az is, ami most van. Negyedszázaddal ezelőtt írott, íratlan vélemény volt: a csehszlovákiai magyarság megtartó ereje a falu. Mára urbanizálódó