Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)

akkoriban magyar honból idelátogató írók bántóan és kínosan tartózkodóak voltak irodalmi dolgaink iránt. A maihoz képest zárt világ volt ez, mintha ablaküvegen át néztük volna egymást. A hatvanas évek Magyarország ön-újrafelfedezése, de a nemzetiségek felfedezésének ideje is. Irodalmunk ezáltal megszűnik csak belügy lenni, s fokozatosan alakulni kezd egy másféle állapot: a kettős szellemi honosság, kettős irodalmi jelenlét. így lehet híd-szerepünk, így alakulhat ki irodalmunk jellegzetes autonomi- tása is.

A XX. kongresszus életre keltette társadalmi és irodalmi mozgás inspirálta e folyamatot. Tágultak irodalmunk s gondolkodásunk határai; e szándékot szerény adottságaival munkálta az Irodalmi Szemle.

Számomra mindez gazdagító emberi tapasztalás: ez időben ismerkedhettem meg Forbáth Imrével, Illyés Gyulával, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Tamási Áronnal, Balogh Edgárral, Darvas Józseffel, Dobozy Imrével, Dobossy Lászlóval, Gáli Ernővel, Szalatnai Rezsővel, Győry Dezsővel — a magyar (s mondhatnánk, a közép-európai) irodalmi élet egy más rétegével. Tapasztalat, műveltség, megküzdött irósorsok és nehéz kiteljesedések: élmények, beszélő-mesélő irodalmi okítások, intelmek — az ilyen írói életutak melegítenek, emelnek, bíztatnak, magatartást szabnak.

Még nem ért véget irodalmunk intézményrendjének megteremtése: további tíz esztendő. Javaslatok, kérelmezések, így lesz nemzetiségi díj, majd később Mad.ách-díj. És még egy nekifutás, a könyvkiadó! Ezerkilencszázötvennégyben megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, csupán kicsi folt maradt belőle, egy szerkesztőség. A visszaesés már-már a földet súrolta. így múlt el közel másfél évtized. Aztán a javaslatok, kérelmezések kálváriája ismét: 1967-től fél-önállóság, 1969-től Madách Könyvkiadó.

Ennyi az írói előtörténet: hosszú, túl hosszú idő.

Első könyvem 1963-ban Jelent meg: Messze voltak a csillagok. „Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny vagyok az emberi megaláztatás iránt. Élményem a megaláztatás: gyermek- és ifjú éveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem, vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződött, él, hat nemzedékeken át. Tucatnyi embersors görcsölődött belém, oktalan tragikus sorsoké ... Jó lenne már szép emlékekről írni. Sajnos, én még nem tartok ott. Előbb szeretném látni egy tragikus sorsú nemzedék elmosolyodását...”

Ezt írtam első könyvem (próbálkozásom) elé.

írjál úgy, ahogy beszélsz — ajánlotta valaki. Ezt tettem. E kisregény leföldelte bennem a keresését. Műfajom lett a próza. Az első könyv egyszerre emelkedés és zuhanás, remény és kétség. Az ember épp hogy bepillant az irodalom tükrébe, máris pironkodva takarja el arcát. Az igazi próba a második könyv, mondják. Én nem tudok könyvben vagy csak könyvben gondolkodni. Lehet ez alkati gyengém, de inkább a helyzet teszi, gondolom.

A csehszlovákiai magyar irodalomban sok a meghatározhatatlanság: helyzete, funkciója, kötődései. Elmosódottak belső, műfaji, eszmei, gondolati hagyományhatárai Is. Ilyenkor érzem, hogy elégtelen irodalmunk akkumuláló ereje, érzem azt is, hogy valóságunk számunkra nem elég parancsoló: nem mindig önkezünk gyúrta agyagból építkezünk

— mennyi leértékelt, előregyártóit darabot s bazárholmit építettünk már be irodalmunkba. Fábry valóságirodalom igényét mondjuk, idézzük, mint tételt, de hol van realizmusszemléletünk határa, határai? S egyáltalán: mit jelent számunkra valóságirodalom és realizmus?

Távol áll tőlem a gondolat, hogy a magam szemléletét valakire rátukmáljam. Sorsok, sors-utak, sors-állapotok, ezt próbálom epikává fogalmazni. Sors-regényeket írok. Földönfutók című regényemet a történelem hamis bűnvádi eljárása, a csehszlovákiai magyarság kollektív vád alá helyezése ellen írtam. A Földönfutók a büntetés, a meghur- colás, a sérelem könyve. Úgy éreztem, el kell mondanom a valót, s a hírmondást nem lehet a történelem kénye-kedvének visszhangjára és kozmetikájára bízni. Szemtanú voltam. Azért is írtam ezt a könyvet, hogy szabaduljak a rám pecsételt bűnvádtól, azért is, mert nem ismerem el a vádat, miszerint e népközösség egy szálig a haladás földönfutásra ítélt ellensége.

Oktatlanul bűnhődött kisember-sorsokat mondtam el. S miközben írtam, kerestem a történelem (az akkori helyzet) rendelkező erőit, az összefüggéseket, a szélesebb, a magasabb rálátást: messzire, egyre messzebbre vezettek a szálak, egészen az akkori