Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)
lomnak, képzőművészetnek. Most teljesedik ki a nemzeti kultúra teremtése, a nemzeti múlt számbavétele, a saját értelmiség kiművelése, a nemzeti kultúra világhoz kapcsolása. Az írószövetség ekkor afféle szellemi parlament, s e tételek beágazzák életét. Tanúja vagyok számos vitának, összecsapásnak, hallgatom, figyelem a kultúra és a nemzeti felemelkedés programjának hangos fogalmazását. Nagy emberi, szellemi élmény mindez. Az írószövetség magyar tagozata (szekciója) már az irodalom hivatala, intézmény, keret, fórum. Az Irodalmi figyelem ugyan egyre szerteágazóbb, de egy tétel mindenki számára egyformán fontos: az irodalmi lap. Nincs csehszlovákiai magyar irodalmi folyóirat, nyilvánosság nélkül pedig az Irodalom néma hadonászás. Igaz, minden csehszlovákiai magyar újság közöl irodalmat, de persze programjához illően, másodsorban, alkalmazott anyagként. A szándék, az elhatározás egyértelmű: irodalmi lapra van szükség. Beadványok, javaslatok, kérelmek, megokolások, és ismét mindez elölről. Néhány éves ügyködés után nehéz szüléssel világra jön egy negyedéves folyóirat, az Irodalmi Szemle. Én lettem az első szerkesztője. Társszerkesztőm a művelt Tóth Tibor lett, aki tapasztalatával és nyelvi kultúrájával szinte korai haláláig támasza volt a szerkesztői munkának. Első számunkban (1958 szeptembere) jelent meg Fábry Zoltán Ideje már bizony című, azóta is sokat idézett, folyóiratot avató írása. A negyedéves lap kínosan lassú; később kéthavi lap lettünk, ez volt a közbülső állomás, majd havilap, azaz évente tízszer megjelenő folyóirat. Ismétlődött s igazolódott fölfelé haladásunk sémája, ha egy madárlépéssel kívántunk is előbbre jutni, annak előbb a lehetőségét kellett megteremteni. Meg kellett tanulni szervezetileg is jelen lenni a világban, így jártuk ki a lapalapítás, -indítás iskoláját is. És már jöttek a gondok: a lap betájolása, orientációja, koncepciója. Egy kapaszkodó, bontakozó, erejét gyűjtő irodalom egyetlen lapja. „Egyke". Mi legyen szerepe? A helyzet, a gyakorlat, az idő válaszolt a kérdésre: nem lehet csoporté, nemzedéké, iskoláé — legyen mindenkié. Tehetség, kezdeményezés, gondolkodás, erkölcsi felelősség közös irodalmi tulajdona. (Afféle irodalmi népfrontáüapot.) De ne legyen csak egyarcú, az irodalmon kívül adjon helyet történelemnek, szociológiának, nyelvészetnek, néprajznak, a nemzetiségi élet minden jellemző ágának: legyen tehát több funkciót betöltő lap. Emellett sorra bemutatta a szlovák és cseh irodalom akkori legjobb alkotásait, jelezte a szomszédos irodalmak mozgásirányát, olykor vállalkozva világirodalmi tudósításra is. Szerkesztési elv volt a véleménycsere s annak szervezése. Vita tárgyává tettük többek között: a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetét; a nemzetiségi kultúrák szerepét; a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségeit a szocialista irodalmak progresz- szív áramlataihoz, illetve az európai irodalmakhoz; a szocialista irodalmak együttélésének tapasztalatait, a nemzetiségi irodalmak műfaji jellemzőit; az iskolai irodalmi nevelést; a realizmus, a dekadencia, az irodalmi nemzetköziség, a sematizmus, antise- matizmus problémáit; a színjátszás és drámaírás gondjait; a műkedvelő csoportok helyzetét... S közvetítettük a szomszédos irodalmak vonatkoztatható eszmecseréit is. Vállalva irodalmunk lehetőségeit, s vállalkozva a lehetetlenségre is. Ismeretlen volt az Irodalmi Szemle, idegenek voltunk, újak. így, ajánlólevelek nélkül indultam világgá, bemutatkozni, elmagyarázni magunkat. Prágába, Moszkvába, Kijevbe, Leningrádba, Budapestre, Szegedre, Varsóba, Katowicébe, Kolozsvárra, Bukarestbe, Újvidékre, Belgrádba. A víz fölé bukkantunk. Személyes szerkesztői kapcsolatot teremtettünk a Slovenské pohľadyval (az, írószövetség lapja) a Plamenná! (a cseh írószövetség akkori havilapja), a Kortárssal, lengyel lapokkal, az ukrán folyóirattal, a moszkvai Novy Mirrel, a Tiszatáj)a\, a Korunkkal, az. Igaz Szóval, a Híddal. Állandósítottuk a szerkesztőcserét; minden találkozó mindmegannyi konfrontálási lehetőség, ismerkedés a másféle helyzetekkel, a másféle gondolkodással. Kis irodalom nem lehet meg önmagában. A hatvanas évek elejéig szellemi életünk hangsúlyozottan határon bévüli: az országhatár meghatározó szellemi-irodalmi határ is. Irodalmunk történései — szinte egy évtizedig — szigorúan belügyként kezeltetnek. Elsősorban a hazai valósághoz való viszonyunk nyer hangsúlyozást. Máig is hallom azt a tekintélyes véleményt, mely szerint az itt élő magyaroknak annyi közük van Magyarországhoz, mint Vietnamhoz. Az
