Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)

Falnézek a költőkre, Irigylem őket, szeretnék úgy beszélni, mint ők. Nem tudok. Aprócska versikék állnak bennem össze. Kevés. Megyek a költők nyomában, szövögetem örömös, hevülő mondataimat, aztán megtorpanok. Valahol félúton megáll bennem a szavak növése, az ujjongó lelkesedést már nem tudom követni. Ösztönösen is másfelé fordulok, recenziókat írok, népművészetünk, népművelésünk gondjait feszegetem.

Irodalmunkkal együtt megéltem a sematizmus idejét: keserű, tanulságos élmény... Ez idő számomra olybá tűnik, mint önmagunk esettan szembevigyorgása. A megaláztatások nyomása alól szabadulva, az otthon, a haza, az élet öröme terjedt közénk. A sematizmus ezt fokozza fel, ezt torzítja éjjel-nappali tapsolássá és éljenzéssé. Futótűzként, heves lázként, hirtelen lobbant fel a túláradó dicsőítés, szépítés. Tudatunkban, emlékezetünkben a depresszió zsibbadtsága, nyelvünkön a hála éneke (bűn és bűntudat nélkül) — borzongató ellentétek.

A sematizmus heveny állapota irodalmunkban viszonylag rövid — fájó, hogy egybeesett az indulással. Köszönhető ez Fábry Zoltánnak, aki háború utáni első írásai megjelenésétől haláláig minden sematikus gondolat ellensége és irtója. Két, kiemelkedő jelentőségű, Kevesebb verset — több költészetet és Antisematizmus című tanulmányával torlaszt emel e zsákutca bejáratához. Mondván, erre irodalmi út nem vezet. Fábry a sematizmus ellenmérge. „Szolgakényelem... A legkisebb ellenállás iránya” — mondja többek köizött e rákfenéről.

Rövid volt a sematizmus valós ideje, köszönhető ez Tőzsér, Cselényi költői belépőjének is, akik vad haraggal vetették el a dogmatikus élet- és irodalomszemléletet.

Nappal, esztendővel, nehezen jelölhető a sematizmus eleje és vége irodalmunkban. Ha kevés idejű is, de megjegyzett egy évtizedet, éppen az indulást; fékezett, visszahúzó nehezék lett, visszavetette a kibontakozás lendületét. Megkésettségünk egyik állomása: a személyi kultusz dogmatizmusa és a sematikus irodalomszemlélet.

Gondolhatnánk, történelem, lezárt korszak. Sajnos, ma is érzem lappangó-kísértő veszélyét: a nemzetiségi közélet, életünk struktúrája kedvez az előregyártott gondolatelemeknek, a mechanikus leutánzásoknak és transzplantálásoknak. (S az ismétlődések: minden emberi mozdulat, amely önmaga ismétlésére kényszerül, előbb pózzá, majd sémává merevül.) Nemcsak a személyi kultusz szülhet sematizmust: a jövő üres, lelkendező szépítése, a könnyítő önmagyarázatok, a fizikai és gondolati komfort, elvek kon- jukturális kisajátítása, az alibizmusok mind-mind az elsematizálódás tápszerei.

Ellenségem a dogma, barátom a valóságküzdelem — így tapasztalom.

Elvégeztem a főiskolát, ottmarasztalnak tanársegédnek. Irodalomelméletet tanítok,, tankönyvek társszerzője vagyok, s magam is írok ilyet. Van kenyerem, elém tették a létrát, szabad az út, ívelhetnék a tudományok magasságáig. Egyik rokonom mondja: lehetsz te még docens is. De az irodalom számomra nagyobb nyugtalanság, naponta érzem kísértését. Az irodalom, a közlés kényszerének nehéz ellenállni, talán lehetetlen is.

Ezerkilencszázötvenhat tavaszán a Szlovák írók Szövetségének választmánya elismeri szervezeti létjogosultságunkat — én leszek a testület első titkára.

Valami örömfélét éreztem ekkor. Bekerültem az irodalom műhelyébe, inasnak, adminisztrátorként. Személyes közelségbe kerülök a szlovák irodalom akkori derékhadával: V. Mináč, Ct. Stítnický, V. Mihálik, A. Plávka, P. Horov, A. Matuška, D. Tatarka, M. Pi- šút, Miroslav Válek és később Laco Novomeskývel.

Kezdetben idegenkednek tőlem, hívatlan vagyok, bekerült. Évek kellenek, míg oldódik a merevség. Itt a bőrömön érzem a beidegzett történelmi érzékenység erejét. A máig érő vádakat: a magyarosítás, a nemzeti történelem hiánya, a nemzeti fejlődés késői kibontakozása. Sokszor hallom a történelmi többest: ti, magyarok... Újraélhetem a magyar történelem átkait. A történelmi visszapillantó tükör szlovák szemmel nam a legszebb látvány. De hát én nem vagyok magyar király, sem leszármazottja semmiféle úrnak. Az utókor átkai nem mindig a címzetthez jutnak. Mondanám a magam sérelmeit, de talán még nincs hozzá bátorságom.

A Szlovák írók Szövetsége izgalmas tapasztalat. Alapjában hivatal, de ez idő tájt nem az intézmény van az irodalom fölött, hanem fordítva. Történelmi jelentésű irodalmi idő: szembetűnő a szlovák művészértelmiség magabiztossága. A Szlovák Nemzeti Felkelés, az újkori szlovák szabadságharc most válik jelentéssé, néptudattá, a nemzet tudatává. Most tudatosul a győzelem, s válik ihletőjévé a művészetnek: zenének, iroda