Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)

Az itt maradt kevés idős közül személyes közelségben Egri Viktor van és Szabó Béla. Első irodalmi nyilvánosság élményem Szabó Béla novellakötetének vitája. Először látok élő, beszélő csehszlovákiai magyar írót. Egri Viktor szerkesztő, az induló újságírás és irodalom olvasószerkesztője, abban az időben nélkülözhetetlen és helyattesíthetetlen szerep. Hálával és tisztelettel szólok e tevékenységéről. A göcsörtösj indulatos, túlöl- töztetett vagy szegényes ruhájú mondatok özönében eligazodott. És eligazítást adott. Megmondta, mi a rossz és mi a jó, s fáradhatatlanul magyarázta a nyelv gondolati, képi lehetőségeit. Az igazságnak s magamnak is tartozom ezzel: háború utáni irodalmunk megszólaló elindítója Egri Viktor volt. ; .

Az ötvenes évek eleje a mi életünkben beszédes idő: a kibeszélés, a felpanaszolás ideje. Érzékennyé váltunk a szó, a fogalmak, a vita iránt. Tisztázni kívánjuk dolgainkat: beszélgetve, vitázva tűnik elő a kezdő költők csoportja. Helyet kapnak a Szlovák írók Szövetsége székhazában — ez már vitafórum. Szabad belépéssel, jö'het minden érdeklődő. Itt, e borzas beszélgetéseken találkoztam Gyurcsó Istvánnal, Dénes György- gyel, Bábi Tiborral, Ozsvald Árpáddal.

Az ifjúsági szövetség és a CSEMADOK közössége után az íróközösség jegyzi meg életem. Számtalan vitán fogalmazódik meg irodalmunk szervezettségének szüksége. Sokféle tájékozatlan elképzelés, ajánlat, beadványok, kilincselések: kérjük, legyen a szlovákiai magyar íróknak irodalmi és szervezeti illetőségük.

A szervezkedés gondja mellett felemelő idő is ez: a diszkrimináció hulláma után nincs magyarellenesség. Szinte a drámai katarzis állapota. Ritkán látható történelmi napsütés. Ezt tapasztalom az ifjúsági szövetség minden szintjén, ugyanezt a főiskolán. Szinte tüneményes gyorsasággal kél életre egy magyar főiskolai tagozat.

Ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztságának kellett mozdulnia elsőnek a közös felé. A korábbi tíz esztendő változásai érlelték meg ezt a tempót. Apám nehéz leveleket ír. ír és üzenget, menjek, segítsek, és mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát. Egy világ törik darabjaira, de csak a külső töréseit látom meg. Apám fáradhatatlan panaszló: kevés a fizetség, alig tudunk megélni. Egy nemzedék áldozata zajlik előttem — közel-távoli morajlás.

Irogatni kezdek; apró jelzések, tudósítások. Olvasom a megjelent verseket:

„Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regőse”.

Ozsvald Árpád (1956)

Megérintenek a szavak, mintha nagyon közelről beszélne hozzám valaki.

„Két karom jó erejére nincs szüksége itt senkinek

— nem hagyom itt! Nem leszek többé oktalan bujdosó, szülőföldemhez tartozom”.

Gyurcsó István (1956)

Az otthon, szülőföld, haza, halottaiból támadt fogalmak.

„Itt van, ez itt a te hazád!

Hol minden fűszál ismer téged!

Bábi Tibor (1954)

Az élet primitív emberi jogaira döbbenések, sértően elemi felismerések. Mégis igazak. Egy népközösség lábadozásának első költői hangjai: nem haltunk meg, élünk. Vagyunk. Jogunk van az élethez. Ma talán banálisan hangzó szavak; emberi feltámadásunk ideje ez. Jellemzőek a költőket avató első verseskötetcímek: Magra vár a föld, Tavasz lesz újra, kedves, Anyám mosolyog, Ez a te néped...