Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

a régi szóval, a régi hangon? Ez volt a mozdulatában. Ki szólítja, mikor már négy év gyászolja a fiát?

— Én vagyok, mama — indult anyja felé István.

Ekkorra a szomszédok is előszivárogtak, s nézték a foszlott katonaköpenyeges, sovány, beesett arcú embert, aki Egyegnét szólongatta. Ekkor a fekete képű Hollós szomszéd, aki napszámra a száját se nyitotta ki, legfeljebb, ha a borospohár tiszteletére, elrikkantotta magát.

— De hiszen ez István, hű, de nézzétek csak, az István!...

Erre, mint rajzáskor a méhek, megbojdult az utca, házról házra röppent a hír: Egyeg Pista hazajött, él... Hetek, hónapok óta nem találtak ennyi örülni valót összesen maguknak az emberek. Hogy is találtak volna, amikor vitték a falu népét. Vitték a módosabbakat Magyarországra, a zsellérféléket pedig fel Csehországba, munkára. A kitelepítettek birtokára pedig idegenből hoztak szlovák családokat. Szerencsétlenek voltak azok is, akiket elvittek, s azok is, akiket a helyükbe telepítettek. A földhöz se igen értettek, többségük bányász meg mészégető szegényember volt. Ebbe az embertelen kavarodásba érkezett haza István, akit az egész falu halottnak tudott. Jöttek is látni a halottaiból föltámadott Egyeg gyereket, jöttek, szorongatták a kezét, tapogatták a hátát, vállát, csak Eszter nem jött. Dehát Esztzer nem jöhetett. Siposékat még januárban kitelepítették, valahova Moson megyébe.

István napokig céltalanul keringett, nem találta a helyét, képtelen volt felfogni, hogy mi történt a világban, a falujában, amióta elment. Sarkaiból fordult ki minden. Se jog, se jövő. Ennivaló is alig. A földek megműveletlenek, elgazosodtak, s az emberek félnek, félelmükben bezárkóznak. István egész napokra elcsatangolt a faluból, úgy érezte, az emberek közt megbolondul. Ment hát, hol az erdőnek, hol a Dunának, minden cél nélkül. Valamit keresett, de maga sem tudta, mi az. Esztert? Öt is. Magában hordta, takargatta, vigyázta. A szavait is. Mindig, mindenhol. Amikor a kozákok előtt botorkált a rettenetes napfényben, amikor hiába takarta el a szemét, a jegas fehérség az ujjai között is beleszúrt a szemébe, hogy fájdalmában nyüszített, mint a megvert eb. Akkor is hallotta Eszter szavát: „Neked nőttem...” És összeharapta a fogát, ment tovább, félig vakon, szédelegve. Aztán a fogolykórház, amikor a karját operálták, s mikor már mozgatni tudta ismét az ujjait... és a szakaszvezető ... Mindkét füle megfagyott, letöredezett... Vele vajon mi lett? Még a nevét se tudja. S amikor a karja rendbe jött, beosztották szolgálatra. Elfagyott, megfeketedett lábfejek, karok, leamputált csonkok, aztán vérhas, láz, sárgaság, kosz, e sor végén pedig a halottak ... És az egymást követő napok, hetek, hónapok véget nem érő lánca, s minden napban, minden órában ott virrasztott benne a remény: hazamenni. S most itthon volt. Huszonhét évesen, túl minden borzalmon, szenvedésen, s örülnie kellene az életnek, a gyümölcsöt érlelő fáknak, a napkeltének, a napnyugtának, annak, hogy emberek vannak körülötte, apja, anyja, rokonai. De hiábavaló volt a tiszta ész szava, hiába volt az értelem érvelése, hiába volt a világosság, nem oldódott fel benne, nem tudott hozzáigazodni az új helyzethez. Az egyik délutánon felment a padlásra, minden cél nélkül, ugyanúgy, ahogy kiment a határba, vagy a folyóhoz. S a szarufán ott találta az Egyeg nagyapó készítette kantárt. Épen, egy darabban. Valami csodálatos véletlen folytán a tetőre csapódó lövedékek szilánkjai nem tépték darabokra. István egy ideig állt és bámulta a kantárt, de nem nyúlt hozzá. Nem mert hozzányúlni. Félt tőle, s nem tudta, hogy miért. Ez a félelem azonban nem volt kellemetlen. Lemászott a létrán, odament a kúthoz, felhúzott egy vödör vizet, az itatóvályúba öntötte, s a hideg vízben megmosta arcát, kezét. Ettől kezdve reggelenként beállt apja mellé kukoricát kapálni. Dolgozott egész napokat, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Apja is komoran csapkodott a kapával. Nem tudta biztosan, magának kapál-e. Az egyik napon, délben, amikor ebédeltek, s ebéd után pihentek, István fogta a vizeskorsót, s leballagott a Füzesben lévő gémeskútra, hogy friss vizet hozzon. Csend volt a Füzes táján, csak itt-ott cserrent egy-egy szarka. István megtöltötte a korsót, s leült a kútkávára, s nézte a folyó irányában szétterülő erdős réteket, nézatt a távolba, mint egykor, mint gyerekkorában, amikor még Egyeg nagyapó élt, amikor minden elérhetőnek tűnt, s mint egykor, most is ott legelt a fekete ménes a távolban, ott, ahol a föld az éggel összeér.