Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)
még, de nem sokkal később mély, öntudatlan álomba zuhant. Iszonyú fájdalom ébresztette fel. A bal karját mintha eleven tűz égette volna. Felült, lemászott a kemencéről. Már világos volt. A vihar elült, félelmetes csend feküdte meg a tájat, halott, temetői csend. István megkereste a táskáját, két fájdalomcsillapító tablettát vett a tenyerébe, meg egy lázcsillapítót, szájába vette, s rummal lenyelte. Leült a kemence padkájára, ledobta köpenyét, zubbonyát, a véres fáslit leszedte a karjáról, újra fertőtlenítette a sebeket, s friss kötést tett rájuk. A szakaszvezető még mélyen aludt. A tegnapi hóvihar elvonult, az ég tiszta volt, s vakító ragyogással úszott benne a nap. Ebben a lehetetlen csendben, ebben a hullámzó, vakító ragyogásban szédelegve állt meg István. Nekidőlt a ház falának, s bámulta a vakító hómezőt, amelyen, úgy látszott, a rázúduló napsugarak arannyá dermednek. A fájdalom már nem hasogatta olyan rettenetesen a karját, de a láz még nem szűnt meg. Le akart hajolni, hogy a fazekat megtölse hóval, amikor a hófúvások távoli hullámzásában, mint valami káprázat, megjelent előtte a fekete ménes. A valószínűtlen fehérségben, a fehér hófúvásokra lezúduló napsugarak özönében ott állt a fekete ménes. Még Hollót is látni vélte a ménes előtt. Egy marék havat szorított forró homlokára, lehunyta a szemét, mert azt hitte, lázképeket lát. De ahogy kinyitotta a szemét, ismét csak maga előtt látta a fekete ménest, amely egyre közeledett. — Holló ... gyér’ ide — suttogta kicserepesedett ajakkal —, Gyér’ ide, Holló ... A fazekat leejtette a hóra, a ház falának dőlt, és nézte a közelgő ménest. A fekete pontok lassan nőttek, növekedtek, majd egyszerre szétváltak, s félkörben, óvatosan ügetéssel közeledtek. István pedig csak bámulta a lovakat láztól csillogó szemmel, míg végre felfogta, hogy ez nem az ő ménese, hanem egy csapat lovas, kozák előőrs vagy felderítőegység. István lehunyta a szemét. Nincs tovább, gondolta, de azt nem tudta, hogy mi nincs tovább. Alit a fal mellett, felkötött karral, a megfagyott napsugarak zuhatagában, s várta, hogy bekövetkezzék, ami elkerülhetetlen. A kozákok pedig lassú ügetéssel közeledtek, s körülfogták a házat, amelynek kéményén halvány csíkban szállt az ég felé a kemence füstje. A fekete ménes, gondolta magában István, itt a fekete ménes. Lovak horkanására nyitotta ki a szemét. A kozákok már ott álltak előtte. — Vengerec — állapította meg a parancsnok. Leugrott a lováról, s odalépett István elé. — German nyet? Ezt értette István, hiszen a csehek nyelvét még nem felejtette el. Felemelte ép jobbját, s a ház hátulja felé mutatott. Závárok kattantak a mozdulatra, István ellökte magát a faltól, s elindult a halott németek felé. A kozák lövésre kész pisztollyal ment mellette, de amikor meglátta a csonttá fagyott hullákat, a géppisztolyt hanyagul a vállára vetette. — Eto ti, agyin? István megrázta a fejét, s a ház felé intett. — Mi dva — szedte össze cseh tudását — taky ranen . .. Bementek a házba, felébresztették a szakaszvezetőt, összakapkodták, amit lehetett, s a lovasok előtt elindultak a Don irányába, szembe a nappal. Négy évvel később indították nyugat felé azt a szerelvényt, amely Egyeg Istvánt hazavitte. Előbb Magyarországra, s onnan haza. Ahogy ment az utcán, idegen emberekkel találkozott; nem falubeliek, gondolta, itt rekedtek a háború után. Sok ház romos volt még. A háború pusztításai. Nagy hallgatás, csend fogadta a hazatérőt. S az emba- rek alig mertek ránézni, nem ismerték meg, idegennek vélték, úgy mentek el mellette, szó nélkül, mint a kerítésoszlop mellett. István, ahogy ment a poros úton, olykor azt hitte, nem is szülőfalujának a porát tapossa. Végre meglátta a házukat. A toldott-foldott cseréptető arról tanúskodott, hogy a harcok idején több találat érte. A ház hátsó falához ragasztott istálló pedig még most is romokban hevert. Eltűnt a deszkakerítés is. Ahogy nézelődött, nyílt a ház ajtaja, s a házból faketeruhás asszony lépett ki. István az első pillanatban nem ismert rá, de aztán akaratlanul kiszaladt a száján a kiáltás. — Mama... A feketeruhás asszonyt mintha megütötte volna az utcáról feléirányzott szó, megrándult, letette a földre a kezében lévő lavórt, s tétován körülnézett: ki szólítja őt
