Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

— Gyerünk — bökte meg Istvánt a szakaszvezető, s közben felrántotta a géppisztoly závárját.

Alig lehettak ötven lépésnyire a füstölgő kéményű háztól, amikor kicsapódott az ajtaja, s egy géppisztolysorozat köszönt rájuk.

— Halt! — csattant a német parancs. — Zurück!

A két magyar a hóra vetette magát.

— Kamerád — kiáltott István — kamerád . . .

Ojabb géppisztolysorozat volt a válasz. Aztán becsapódott a ház ajtaja. Már sötétedett, s a vihar egyre félelmetesebben tombolt. István oldalára fordult, a szakaszvezető felé. A szakaszvezető halkan nyögött.

— Eltalált... a combomat...

István nem szólt semmit. Feküdt az oldalán a dermesztő időben, amely lassan kis hókupacokat hordott eléjük. Aztán a derékszíja mögé tűzött kézigránátokat kihúzta a szíj alól, s maga elé fektette a hóra.

— Tudsz mozdulni? — kérdezte a szakaszvezetőtől.

— Tudok — nyöszörögte fogcsikorgatva.

— Akkor fedezz... Az ajtót, érted? — mondta, s a két gránátot a szakaszvezető orra alá dugta.

Az bólintott, feltámaszkodott a könyökérs, s intett Istvánnak.

— Mehetsz.

István elindult kúszva a ház felé. Lassan haladt előre, mert a bal karját nem tudta használni. Kúszott, s nem nézett hátra. A ház körül nem mozdult semmi. A németek nyilván abban a hitben voltak, hogy a két magyar kamerádot már betemette a hó. István elérte a házat, hátát nekivetette a sárral betapasztott gerendafalnak, s megpihent. Feje felett volt az ablak. Várt egy ideig, aztán az egyik gránátot a térde közé szorította, kirántotta a gyutacs biztosítóját, s nyugodtan számolt: egy kettő, három... Még ezután is várt, aztán minden erejét összeszedve, bevágta a gránátot az ablakon. A robbanás után a másik gránátot is belódította a házba, aztán várt egy idáig, de semmi sem történt. Csak az ablakon kitóduló csípős füstöt kapta el a száguldó orkán. Felegyenesedett, odabotorkált a szakaszvezetőhöz, s elbicegtek a házig.

A szobácskában négy halott hevert. A gránátok széttépték az asztalt, a padot. Csak a sarokban lévő kemence állt, igaz, az oldala megrepedt a légnyomástól, de a fala meleg volt, s égett benne a tűz.

— Beengedhettek volna — mondta István.

— Csak négyen voltak.

— Elfértünk volna ...

— El.

István megpiszkálta a tüzet, deszkadarabot lökött rá, hogy legyen valami világosság. Aztán lehúzta a szakaszvezetőről a nadrágot, s bekötötte a sebét. Csak izomlövés volt, csontot nem ért a golyó. Mikor ezzel készen lett, kivett egy égő deszkadarabot a kemencéből, s körbejárta véle a szobát. A két gránát csúnya pusztítást vitt végbe, de azért találtak elég használható holmit.

— A csizmákat — mondta a szakaszvezető.

A halott németek lábán meleg filccsizmák voltak. Kettőről lehúzták a csizmákat. Aztán összeszedték a pokrócokat, találtak néhány konzervet, egy kulacs rumot, zs=b- lámpát, kenyeret, s az egyik hátizsákban kilónyi füstölt szalonnát. Minden használható holmit összeszedtek, s utána a négy hullát kicipelték a ház mögé. István a kemence padkáján talált egy fazekat, kiment, megtöltötte hóval, s a tűzre állította. Amikor a hó elolvadt, s a hóié megmelegedett, a kulacsból rumot öntött hozzá. Egymás mellé ültek a kemence padkára, s felváltva itták a meleg rumos vizet. Aztán faltak a szalonéból, s megint ittak. Harapták a kenyeret, nyelték a szalonnát s kortyolták a rumos löttyöt. Szó nélkül, mintha megnémultak volna. Éltek. Kint tombolt a hóvihar. Mikor jóllaktak, s megitták a maradék rumos vizet, felmásztak a kemence tetejére, elnyúltak, halálos fáradtsággal a testükben. István karja egyre jobban sajgott. A mellette fekvő szakaszvezető megmozdult, felkönyökölt.

— Elfértünk volna ... — mondta cssndesen.

— Tízen is.

István szédelgett a melegben, majd a hideg borzongatta. Lázam van, sebláz, gondolta