Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

tudta feltartóztatni. Megint vissza kellett vonulni, sok volt a sebesült, még több a halott. István itt vételezett utoljára kötszert, fájdalomcsillapítót meg jódot. Más már nem volt. És kötözte a sebesülteket. Feküdt a hóban az ágyúgolyó szétvágta földtödcséreken, s kötözte a sebeket. Az orosz tüzérség már túllőt rajtuk, gyalogos egységek közeledtek, s géppisztolysorozatok pásztázták a vonalat. István egy tüdőlövéses bajtársát kötözte, amikor bal karját két tompa ütés érte. A tüdőlövéses katona mélyen hörgött mellette, de István alig hallotta. A kezéből kihullott a kötszer, fehér sávját nézte, ahogy végighúzódik, kibomolva az ágyúgolyó felszakította földön. „Megsebesültem”, futott át agyán a gondodat, s megpróbálta felemelni a bal karját. Sikerült, de ujjnyi vastag csíkban szivárgott a vér lefelé a tenyerén, s csepegett a föddre. Egy pillanatra mintha minden elnémult volna körülötte. Még a tüdőlövéses hörgését se hallotta. De aztán ismét megtelt a levegő dörgéssel; balra tőle géppuska kerepelt. A miénk, gondolta István, felismerte a hangjáról. Erre mintha mély bódulatból ébredt volna, kijózanodva, agya világosan kezdett dolgozni. Kikapcsolta derékszíját, ledobta köpenyét, majd óvatosan lehúzta magáról a zubbonyt is. Alkarján az inge már merő vér volt, iszamós, lucskos. Kigombolta az ingujjat és feltűrte. A két sebből lassú lüktetéssel szivárgott a vére. Még volt jódja egy egész üveggel. Fogával kihúzta az üveg dugóját, vattát szedett elő a táskából, s fertőtlenítette a sebeket. Ezután megpróbálta bekötni, de már nagyon fázott, s leejtette a gézt. Másodszorra azonban úgy-ahogy sikerült rászorítania a sebre a kötszert. Néhányszor kftrültekerte a karját, majd vattát tett a kötszer alá, s a vattát leszorította. Igyekezett jó szorosra húzni a kötést, hogy megállítsa a vérzést. Mikor a kötéssel elkészült, elővette kését, s az éles bicskával levágta a vérrel átitatott ingujjat, amely időközben csonkeménnyé fagyott. A mellette fekvő sebesült közben elcsendesedett. István csak egy pillantást vetett rá; már nem élt. Nagy nehezen magára vette a köpenyt, össze csatolta derekán a szíjat, s egy ideig figyelt. Ahol feküdt, azon a szakaszon már nem lőttek. Talán már át is ment a front rajtam, gondolta, s lassan elindult visszafelé. Puskáját ott hagyta, ahol megsebesült; mi a fenének cipelte volna, talán golyó se volt már benne. Két nyeles kézigránátja volt még, azokat visszatűzte a derékszíj alá. Később talált egy német géppisztolyt, teli tárral. Ezt magához vette. A második vonalban egy ismerős szakaszvezetőt talált, feküdt a géppuska mellett.

— Megálltak az oroszok — mondta a szakaszvezető.

— Eltalálták a karom — mutatta István a bal karját.

— Maradt még elöl valaki?

— Nem tudom.

A szakaszvezető egy ideig meredten figyelte az előttük húzódó sík terepet. István látta, hogy a szakaszvezető füle már egészen megfehéredett. Átlőtt karja enyhén lüktetett; fel kéne kötni, gondolta, mert így előbb-utóbb elhal és megfagy. Ép kezével kibontotta a táskáját, letépett egy darab kötszert, összecsomózta a két végét; az összecsomózott kötszert áthúzta a fején, s a sebesült karját felakasztotta rája. A szakasz- vezető még mindig a terepet kémlelte.

— Gyerünk — egyenesedett fel hirtelen — nincs elöl már senki.

Gyors mozdulatokkal szétszedte a géppuskát, a závárt elhajította, aztán kimászott a gödörből.

— Húzzad a füledre a sapkát — szólt rá István —, mert lefagy.

— Micsoda?

— Lefagy a füled, húzd rá a sapkát. De előbb jól dörzsödd be hóval.

A szakaszvezető azonban rá se hederített. Elvette tőle a géppisztolyt, nyakába akasztotta, és nagyokat lépett a hóban.

— Úgyis itt döglünk meg — mondta nagysokára a szakaszvezető — megfagyunk, mint egy halom lószar az útszélen.

— Akkor te is takard be a füled.

A szél olykor majd feldöntötte a két katonát, olyan erővel dühöngött. Tépte a ruhájukat, seperte a havat pokodi erővel. Késő délután volt már, jó órája gyalogoltak, de élőknek nyomát se találták. Aki itt megállt, fél óra múlva jéggé dermedt, s mint az elkorhadt fát, ledöntötte a szél, s be is temette. A szakaszvezető egyszer csak megállt, maga mellé rántotta a mögötte szédelgő Istvánt.

— Odanézz — mutatott előre — egy ház. És a kéménye füstöd .. .

— Valóban — ocsúdott István kábulatából — füstöd.