Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

felé, s ha meglátott egy lovat, Egyeg nagyapó kantárja jutott az eszébe, amelyet visszaakasztott a szarufára a padláson, mielőtt eljött volna. Máskor Eszter jelent meg képzeletében, s szinte a hangját is hallotta: „Neked nőttem”. Vagy az utolsó este, amikor azt súgta: „Megmondtam anyámnak, ne jöjjenek be.” S utána kibomlott, mint a virágszirom, harmatosam Ha legalább levél jönne, de nem jön, mert nem jöhet. Majd ha visszavettük szép Erdélyországot... Ö maga is csak tábori lapokat küldött — jól vagyok, nincs semmi bajom, ennyit. Telt az idő, s végül az egyik hajnalon a földbe bújt hadi masinéria megmozdult, s előrelobbant feltartóztathatatlan áradatként. István az első lépcső egységeivel Indult. Szótlanul kunsági cselédember hajtotta a ponyvával beborított vöröskeresztes fogatot. István legalább olyan szótlanul ült mellette, s nézelődött a körülöttük előreözömlő háborús áradatban, amely inkább látszott kapkodó rohan- gászásnak, mint diadalmas vonulásnak. Ahogy előbbre jutottak, egyre több lerobbant harckocsi, teherautó állt félrelökve az út szélén; d3 számtalan trénszekér is vesztegelt, ki tudja, milyen okból a keskeny úton, akadályozva az előrehaladást. Olykor Istvánék- nak is fél órákat kellett várakozniuk, amíg továbbhajthattak. Mi lenne itt, gondolta István, ha a románok védekeznének? De a román hadsereg nem védekezett, hanem hátrált, így hát Istvánnak semmi dolga sem akadt. Se sebesült, se beteg. A seregtestek hangulata a zűrzavar ellenére emelkedett volt. István az öreg kun mellett zötykölődött faluról falura, míg végre teljesen leálltak és beszállásoltak.

— Most már akár fordulhatnánk is vissza — mondta Istvánnak a kocsis, akit Gyalog Ferencnek hívtak.

— Ha rajtam állna, ki se fognánk — toldotta István Gyalog Ferenc óhaját a maga hazavágyásával.

Csakhogy a hadak mozgását nem a közvitézek óhajai irányítják. Más, előttük isme- retlen és titokzatos erők rendelkeznek felettük, amelyek célját és súlyát az ilyen parasztlegényekből lett katonák meg sem értenék, ha ismernék, akkor se. S most e felettük lévő titokzatos erők és hatalmak azt parancsolták, hogy maradjanak állomáshelyükön, biztosítsák a közeledést, járőrözzenek, mert nem tudhatni, mire készülnek az oláhok. Tehát éberségre van szükség, amíg a nagy diadal hullámai elcsendesednek, s amíg az új közigazgatás megerősödik. A véderőnek ezért kellett maradnia, ennek megteremtésére, védelmére és biztosítására. Ahogy a helyzet rendeződött, ahogy helyreállt a rend, s ahogy megszilárdult az új közigazgatás, a harci létszámra feltöltött egységek egy részét visszavezényelték korábbi állomáshelyükre, s onnan a behívott tartalékosok egy részét leszerelték. Legelőbb a nagycsaládosokat, majd fokozatosan a családfenntartókat, családosokat, nős embereket. A többit azonban bent tartották — úgy szólt a parancs — bizonytalan időre. így maradt bent István, s a szüret utánra tervezett lakodalomból így nem lett semmi. Az Erdélybe való bevonulás alatt tanúsított magatartásáért őrvezetővé léptették elő; felvarrhatta a fehér csontcsillagokat a parolijára. A frontra is őrvezetőként került ki, s onnan küldözgette Eszternek és a szüleinek a szürkészöld tábori lapokat, csupa semmitmondó szöveggel; hogy egészséges, s hogy van meleg ruhája, ennivalója elegendő. Pedig sem ez, sem az nem volt igaz, csakhogy mást nem írhatott, mert akkor elkobozták volna a lapot, utána meg is büntették volna. Mint ahogy több ízben látta azokat, akik megfeledkeztek a parancsról és leírtak valamit abból, ami valójában volt. Hetekig dagasztották a sarat a Don partján kanyargó lövészárkokban, s nem mozdultak sem előre, sem hátra. Az oroszok se. Aztán rájuk jött a tél, hóval, faggyal. Januárban hóviharok söpörtek végig a síkságon, s harminc fokos hidegeket hoztak. Az oroszok pedig mintha csak erre vártak volna, elkezdtek mozgalódni. Hídfőt foglaltak maguknak a jobb parton, s hiába próbálták őket kivetni ebből a hídfőből, nem sikerült. Istvánnak ekkor nőtt meg először igaziból a dolga, amióta elvégezte a szanitéc tanfolyamot. Egy-egy támadás után megtelt az orosz hídfő előtti síkság jajgató, nyöszörgő sebesültekkel, néma halottakkal. Pedig ez még csak a pokol tornáca volt, vagy még az se, hanem csak a tornáchoz vezető út. Mert az igazi pokol csak később szabadult rájuk, s aki azt túlélte, menekült, rohant nyugat felé. Aki elfáradt, s leült megpihenni, ott is maradt a dermesztő hidegben, hófúvásban. Istvánnak sikerült felkapaszkodnia az egyik sebesültszállító teherautóra, kiértek a tűzvonalból, de tovább nem jutottak. Az autó bedöglött. A menekülő egységek új védelmi vonalat építettek maguknak. Istvánnak velük kellett maradnia. Hogy az autón maradt sebesültekkel mi lett, sohasem tudta meg. Az új, hevenyészett védelmi vonal azonban az oroszokat nem