Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

volna el a nyomdafestéket; ami mégis leírható, aközött a „felvidéki kutyák”, „kommunista hazaárulók”, s a „becsehelt szarházi népség” voltak az enyhébbek az átképzésre behívott felvidékiek számára. Gyapjas törzsőrmester gyakorlati módszerei, már ami a felvidéki „vörös horda” átnevelésére a leghatékonyabbnak látszott, az azzal kezdődött, hogy mondjuk a hálót fogkefével kellett felsöpörni, s a száz feküdjön keresztül a kiütésig terjedt. E végletek között persze számtalan kombináció kínálkozott az átneve- lésre, hogy a cseh hadseregben nevelkedett puhányok igazi katonákká váljanak. Istvánnak a többiekkel szemben annyi szerencséje volt, hogy az egészségügyi szakaszba osztották bel, ahol az átképzés lényegesen szelídebb módon vette kezdetét. Leszámítva a lövészetet s az alaki kiképzést, itt nem volt olyan méretű a buzeráció, mint a harci alakulatoknál. Az volt a fő cél, hogy a szanitécek az átképzés két hónapja alatt elsajátítsák az alapvető egészségügyi tudnivalókat; megtanuljanak sebet kötözni, sebesültekkel bánni egy feltételezett háború esetén. A második hónap közepén a szanitécjelöltek vizsgát tettek, a vizsga után pedig beosztották őket a harci egységek állományába. Itt jobbára csak lődörögtek, kísérték az alakulatokat a gyakorlatra, lőtérre, ahová kellett. Olykor a gyengélkedőn teljesítettek szolgálatot. A lényeg az volt, hogy valahogy agyonüssék az időt a leszerelésig. István május közapán került haza. Nagy melegek voltak, zsendült a korai cseresznye, esténként száraz villámok cikáztak a látóhatár peremén, de eső csak nem akart jönni, pedig nagyon kellett volna a jó, kiadós májusi eső. István, immáron két hadsereg reguláinak birtokosaként elgondolkodhatott a száraz villámok csapkodását szemlélve a világ alakulásáról, s a maga életéről is. Ami az előbbi állapotát illeti, arról úgy vélekedett, hogy semmi eső nem enyhítheti — rohan a vesztébe, akár a megháborodott ember. A maga sorsa felől gondolkodva oda jutott, hogy ezt illő lenne minél hamarabb összekapcsolni Sipos Eszterével. Utóbbi elhatározását közölte Eszterrel.

— Igaz szívedből akarod? — kérdezte Eszter a legényt.

— Ogy — mondta István. — És te?

— Hát még mindig nem érted, hogy neked nőttem?!...

Eszter és István nem sokáig örülhetett egymásnak, mert István számára a kisbíró hozta a pecsétes behívót. Ismét búcsúzni kellett, s ez a mostani keservesebb volt az előzőeknél. István a szokáshoz híven apjával, anyjával ment Siposékhoz lánykérőbe és búcsúzni is egybsn. Csendesen, hallgatagon ülték meg a szokatlan kézfogót, még gyűrűváltásra-vásárlásra se jutott idő. Az asszonyok szipogtak, a két apa pedig makacs kitartással hallgatott és ivott. Katonaviselt, háborút járt emberek voltak mindketten, s ha nem is tudták pontosan, de érezték, minek nézhet elébe a most bevonuló István. Egyegék kis idő múlva elköszöntek, hiszen alkonyodott, elérkezett az etetés ideje. Siposék kikísérték a vendégeket, s maguk is dologhoz láttak. A fiatalok magukra maradtak. Űk se beszéltek, csak Eszter bújt egyre szorosabban Istvánhoz. A kézfogót követő második napon pedig István már a legújabb katonanótát tanulta. Fújták az indulót, csapkodták a földet a bakancstalpak... „Egy, kettő, három, négy, nótát az élen!” S a menetelő egység rázendített:

„Édes Erdély, itt vagyunk,

Érted élünk és halunk,

Győztes, mint a förgeteg,

A rohanó sereg ...”

A behívottakkal kiegészített harci egységek terepgyakorlatokon vettek részt, taktikai hadmozdulatokat hajtottak végre, s e hadmozdulatok következtében egyre közelebb kerültek a román—magyar határhoz. Gyűlt, gyűlt a hadi nép, a hadifelszerelés, vonultak az ütegek, harckocsizó alakulatok, jött a trén, járőrök cirkáltak, motoros futárok száguldoztak a törzsek között, repülőgépek döngtek a levegőben, aztán a rettenetes kavargás, dübörgés, futkosás egyszerre csak elcsitult, olyanná lett a táj, mintha az előbbi, vásárhoz hasonló csinnadrattát elnyelte volna a föld. S volt is ebben valami igazság, hiszen a harci egységek, akár a vakondok, beásták magukat. Az általános lelkesedés, Erdély közeli visszavétele bizakodóvá tette a katonákat. A lelkes hangulatból Istvánra is átragadt valami, hiszen nagy dolgok voltak készülőben. Mégis szívesebben lemondott volna minden Jövendő dicsőségről, ha hazamehetett volna. Semmi dolga nem volt, egész nap lődörgött vagy heverészett, olykor elnézett a konyhára, a gulyáságyúk