Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

— Letelt — mondta István —, leszereltek bennünket. Csak a csehek maradtak bent. És itthon?

— Semmi. Csak most korona helyett pengő van. Vagyis hát — tette hozzá —, nincs, merthogy korona se volt soha elegendő. — Kuncogott az öreg. — Azt kellett volna látnod, amikor kitették a köizségházán a lobogót... A Tulipán utcai Töttös Lajos meg vitézséget vásárolt magának. NaI Most Vitéz Töttös Lajos, s részeg reggeltől napestig. Ilyen egy vitéz! Még inni se tud.

— Más nem történt?

— Ha csak az nem, hogy Garai Jánost, tudod, a kommunisták elnökét bevitték, s ahogy hallottam, alaposan megpuhították. A szervezkedésnek, meg a májuselsejezésnek vége.

— Nem tetszik nekem itt valami, András bácsi — mondta István s a zubbonyzsebéből előhúzta a kétrét hajtott sapkát.

— No?

— Látja ezt a sapkát?

— Látom.

— Ahogy leszálltam a vonatról, az első katona leütötte a fejemről. Érti?

— Értem, fiam, értem .. .

— Az én fejemről nem szokták leverni a sapkát.

Hollós András hallgatott, s többé egy szót se szólt, csak a gyeplőt rángatta, s az ostorral csapkodott a lovak fara felett, de olyan óvatosan, hogy az ostor sugaras hegye még véletlenül se érte a lovak tomporát.

István másnapra visszavedlstt parasztlegénnyé. Jelentkezett a községházán az új jegyzőnél, majd hazament, s délután már törte a kukoricát, amely még kint volt a Szöges-féle dűlőn. Este, ahogy hordták fel a letört kukoricát a padlásra, István előtt a pislákoló petróleumlámpa fényében megcsillant a szarufán függő rézcsattos kantár. Ahogy felhordták a kukoricát, István leakasztotta a kantárt a szögről, s magával vitte. Vacsora után pedig letisztította, csattjait, csillagocskáit egy ronggyal kifényesítette, s másnap reggel, mielőtt elindultak volna a kukoricaföldre, mint régen, most is az ülés alá tette, hiszen ahogy ő maga, azóta a ménes is biztosan hazaérkezatt már. De István egész őszön hiába leste őket, nem találkozott velük. Beálltak a fagyok, nem lehetett szántani, István mégis minden reggel befogott. Hol trágyát hordani, hogy a kukorica- kórót fuvarozni haza; keresett és talált is magának tennivalót. Volt ebben a munkába temetkezésben valami menekülésszerű, valami megmagyarázhatatlan benső szorongás, am = lynek István nem lelte az oldószerét. A bor nem oldotta, s a lányok sem. Csak akkor érzett valami felszabadultságot, ha egyedül volt kint a határban. Karácsony táján azonban egészen beszorult a nagy havazások jöttével. Elszegődött volna napszámba szívásén valamelyik gazdához, hogy ne kelljen tétlenül várakoznia a tavaszra, de valahogy a gazdáknak nem kellett a napszámos, mint máskor.

A pengős világ, amely alig volt pár hónapos, rosszabbnak mutatta magát, mint amilyen az elődje volt. Ezért a gazdák óvatosabbak lettek, megpróbálták kivárni, hogy merre fordul a világ, s benne az ő dolguk. Nádvágás, erdőirtás — ez adott valami kereseti lehetőséget, de erre rácsapott az egész falu szegénysége, sőt, még a parasztok egy része is, már az igyekvőbbek közül valók, akik együtt dolgoztak egyébkor is a fogadott munkásokkal aratásban, gabonacséplésben. Az egyik ilyen gazda lányán, a Nagy utcai Sipos Mihályén akadt meg István szeme, amikor a harmadából felfogott erdőrészt tisztogatták a fattyúhajtásoktól.

— Megnőttél, Eszter — mondta neki István.

Eszter rávetette a szemét, s arca kicsit megpirosodott a legény szavára.

— De nem magának — kiáltotta dacosan.

Egy rövid hónappal később, mikor István búcsúzott tőle, mivel két hónapra behívták átképzésre a magyar hadseregbe, már szelíden odabújt Istvánhoz.

— Msgnőttél — mondta most is a legény, mint akkor, kint az akácosban.

— Magának — súgta Eszter, később pedig már így: — Neked ...

István számára a kéthónapos átképzés hosszabbnak tetszett, mint a cseh hadseregben eltöltött másfél esztendő. A cseh hadseregben is volt elég buzeráció, az altisztek ott se mentek tanácsot kérni a szomszédba, ha a legénységet meg kellett leckéztetni. Azonban a legvadabb páncsetár módszers meg sem tudta közelíteni például Gyapjas törzsőrmester úr szelídebbnek számító nevelési gyakorlatát, amelyeknek szóvége csak ritkán tűrte