Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

Gál Sándor

FEKETE MÉNES

Ahol a föld az éggel összeért, ahol a felhők egészen lehajoltak, ott legelt a fekete ménes. Néha olyannak tűnt, hogy a legelésző ménes felemelkedik és odébb sodródik a gomolyfelhőkkel, máskor meg úgy látszott, a leereszkedő felhők szaporítják a füvekben térdig gázoló koromfekete táltosokat. Hajnalonként egészen közelieknek látszottak, de ahogy nőtt a világosság, ahogy fogyott a hajnal szürkesége, a távolság egyre nagyobbodott, s a vezércsődör, amely a pirkadatban még óriásnak látszott, távolodván egyre kisebbé lett. Ha erősebben lobbant a szél, sörénye, csüdig érő farka fellebbent egészen a felhők széléig. Mikor fejét fölvetette, s éber tekintetét körülhordozta a tájon, a legelő kancák, a viháncoló csikók egy pillanatra abbahagyták a legelést, a játékot, s a mén felé fordították fejüket. Napsütésben az ilyen pillanatban feksteségük fölizzott, szinte kilobbant a zöld látóhatár széléről, hogy még az ártéri nyárfák is beleborzongtak. Aztán az árny s az árnyvető ismét megmozdultak; fö'loldódott a varázslat, akár a nappal az estében.

— Aztán mentél-e utánuk? — kérdezte Egyeg nagyapát az első unoka, Istvánka, aki maga alá húzott lábbal ült a pádon, s itta az öregember szavát, mint a frissen fejt tejet.

— Mentem. Elindultam reggel és indultam alkonyaikor is. De hiába indultam, a közöttünk lévő távolság nem rövidült. A vezérmén felemelte a fejét, s amikor meglátta, hogy feléjük indulok, elröhintette magát és ekkor már tudtam, hogy felesleges minden lépés, mert utói nem érhetem őket.

— Mások is indultak feléjük?

— Mások is, de nem sokan. Mert a fekete ménesről csak kevesen tudtak. Nem mutatkoztak gyakran, s főleg nem mindenki előtt. De ha valaki előtt megmutatták magukat, az olyan volt, mint a varázslat. Aki látta őket, az mindig rájuk gondolt, és mindig reménykedett, hogy egyszer a közelükbe jut, hogy egyszer a vezérmén nem kapja fel a fejét, hanem nyugodtan megvárja a feléje indulót, és akkor megszűnik a varázslat.

— Hát varázslat volt?

— Varázslat is, meg valóság is. Mint a víz, amely hol pára, hol folyóvíz, hol meg kemény jég; mindig más és más, és mindig egy. Én valóságnak láttam őket, mert el akartam érni hozzájuk. Kantárt is készítetem a vezérménnek, s nevet is adtam neki. Ö lett a Holló. Az én Hollóm...

Istvánka megfordult a pádon, s maga alá húzott lábát leengedte. Nagyapja fekete ménesét látta maga előtt, ahogy a távolban legel, valahol igen messze, a folyó tájékán, derékig érő fűben, pipacsok és sárga kankalinok között, amelyek kicsi napokként szállnak. Látta Hollót is, ahogy időnként fel-felameli szép fejét, s a fülét hegyezve őrködik a ménes biztonsága felett.

— Na, mára elég volt —, mondta Egyeg nagyapó —, eredj aludni.

— A kantár megvan-e még? — kérdezte Istvánka vetkőzés közben.

— Miféle kantár?

— Amit Hollónak csináltál.

— Nincs — mondta az öreg. — Már nincs meg. A padláson volt, ott lógott egy szögön, s a nagy tűz idején elégett a nád, a gerendák és a lécek között.

Istvánka ágyba bújt, s mielőtt elaludt volna, azt gondolta, kár azért a kantárért, mert biztosan szép lehetett, olyan szép, amilyet csak nagyapó tudhatott készíteni. Aztái? mielőtt elaludt volna, arra is gondolt, hogy meglehet, csinálnak helyette egy újat.