Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)
Kelten, együtt. Hátha ismét megjelenik a fekete ménes a láthatáron, hátha ott lesz Holló, a vezérmén, s hátha neki sikerül behajtani őket a faluba. Búzaaratás idején aztán egyszer Istvánka a fa alatt pihenő Egyeg nagyapához ült. Hallgatott, mert látta, hogy nagyapja itt ül ugyan, de mégis valahol messze jár. Vannak így néha az öregek; látni rajtuk, hogy messzire elkalandoznak, talán az életük távolságát mérik újra, talán csak bóbiskolnak, vagy mindkettőt egyszerre. Ilyenkor illetlenség szóval zavarni magányukat. Istvánka tudta ezt, hiszen az anyja már figyelmeztette néhányszor: „Ne zavard nagyapát, ha messze jár.” Most azonban Istvánka alig győzte türelemmel. Hiába igyekezett hallgatást parancsolni magára, hiába tudta, hogy illetlenség Egyeg nagyapát háborgatni, ha messzire jár, a hajnalban látottakat el kell neki mondania. Már azon volt, hogy megszólal, amikor Egyeg nagyapának felnyílt a szemhéja, s barnán csillogó szemét az unokájára vetette, mintha azt mondta volna: „Itt vagyok megint, kérdezz, ha van kérdeznivalód.” De amit mondott, inkább valami dör- mögésfélének hallatszott: — Naaoóa... — ilyetén. Ez azonban bőven elég volt Istvánkának. — Nagyapa — hadarta sebesen —, hajnalban, amikor vízért mentem, a Nagyér mellett láttam a ménest... Az öreg erre fölkapta a fejét, mivel az imént ő maga is a hajnali mezőket járta, kantárral a kezében. Ö maga is a fekete ménes nyomában volt, annak a ménesnek a nyomában, amelyet, íme, ma reggel az unokája is meglátott a Nagyér mentén. — Nagyapó — hallotta unokája szavait —, én utánuk megyek. A nádas mentén ... Nagyapó, ugye készítesz kantárt Hollónak?!... Az öregember dobott egyet magán, aztán fölállt, leszakított a diófáról egy levelet, szétmorzsolta tenyerében, aztán egy ideig hallgatagon a szétmorzsolt levél illatát szagolgatta. — Készítek — mondta. — Készítek, pontosan olyat, amilyen a nagy tűzkor odaégett. Csak learassunk, isten segedelmével... Veszek bőrt, hasítunk szíjat belőle, szabunk kantárt, rézcsattal, rézcsillagokkal díszítem föl, kis rézcsillagocskákkal, napocskákkal ... Olyan lesz, mint a hajdani... És aratás után, amikor a földekről betakarodtak, s az új élet a magtárba került, Egyeg nagyapó valóban hozzálátott, hogy elkészítse Holló számára az új kantárt. Karácsonyra meg is volt vele, s amikor megcsendültek a magasság ezüstcsengettyűi, egyszeriben ott ragyogott rézcsattjaival, rézcsillagaival, fénylő nap-szögeivel kiverten Istvánka karácsonyfája alatt. Ott is maradt egész az új év jöttéig. Csak Egyeg nagyapó ment el, de most véglegesen, olyan véglegesen, ahogy ember csak egyszer mehet el. Ami utána maradt: földjét, házát, jószágát a szokás s a rend szerint elosztották egymás között maradékai. Talán a fekete ménest is elosztották volna, csakhogy erről a ménesről nem sokat tudtak, mivel Egyeg nagyapó ritkán emlegette. Főleg fiatal korában nem, amikor élt még benne a remény, hogy egyszer elérheti Hollót, s vele együtt a ménes minden kancáját, csikaját. Nagyapa korában is leginkább csak István unokájának mesélt róla. Ha más is hallotta, azt hihette, mesét mond. Holott Egyeg nagyapó nem mesét mondott. Ezt rajta kívül most már István unokája is tudta, hiszen saját szemével látta a fekete ménest a Nagyéren. A fekete ménest így véglegesen és végérvényesen Istvánka örökölte a Hollóra szánt kantárral együtt. Amikor Egyeg nagyapát leeresztették a fagyott földbe és a gyászolók szétszéledtek, Istvánka ott maradt a tegnap faragott fejfa előtt, s nézte a nagyapja felett púposodó barna halmot, s a halom körül letaposott, elpiszkolódott havat. Csend volt a temetőben, szél se mozdult, s még az örökké éhes varjak Is elültek valahová pihenni. Istvánka sokáig ácsorgott Egyeg nagyapja sírjánál, mert nem tudta: a benneszorult kérdésekre ki ád ezután választ neki. Nem tudta, kihez forduljon ezután a fekete ménes dolgában; hogy mehet-e utánuk, s ha elindul, merre Irányítsa lépéseit, hogy célhoz érjen. Azt se kérdezheti már meg, hogy miként bánjon Hollóval, ha fejére veszi az új kantárt. Istvánka tanácstalanságában csak topogott a gesztenyefa mellett, amelynek gyökereit az ásó és a csákány elmetélte, amikor a sírásók Egyeg nagyapó utolsó nyugvóhelyét mélyítették; topogott egy helyben, mert fázott. Ment volna, de mégsem indult el. Nagy bizonytalanságával egészen egyedül maradt ezen a világon, amelyre lassan ráborult az alkonyi szürkeség. S e szürkeség mélyéről tompa patadobogás indult Egyeg nagyapó sírja felé, és amikor Istvánka felemelte a fejét, a sírtól tisztes távolságban ott állt
