Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Rúfus, Milan: A vers és a kor (esszé)

meg neki, ha nem vele tart. A művész ilyen értelmű kisajátítására főleg fiatal társadalmak, fiatal nemzetek vagy osztályok hajlamosak. Van benne valami az ifjúság önzéséből , amelyik megújít ugyan, de kifejezetten türelmetlen is minden dologgal szemben, ami nem hozzá hasonlít. De ezek a rendkívüli nehézségek is legfeljebb magyarázatul szolgálhatnak a költő részére. Sohasem fölmentésként az alkotás alapkövetelményei alól. Ismétlem, ami az ilyen fölmentésakben történik, az a művészeten kívül történik. Ilyen körülmények között mindennél jobb Rlmbaud csöndje. Valóra váltani önmagunkat minden körülmények között, ez gyakran annyit jelent, mint tévedés gyanánt realizálni magunkat. Lehet, hogy valamire ez is jó. Vers mégsem lesz belőle, mert vannak dolgok, amikkel versben nem boldogul az ember.

Nem is olyan régen a szlovák költő megpróbált boldogulni velük, s új törvényeket fogalmazni a vers és a kor viszonyáról. Ünnepélyesan fölmentette magát, s aránylag olcsón le is mondott magáról. Ott, ahol ezt a ,,menj el, költő!” nevében tette, a művészet önvédelmi, megkönnyebbítő gesztusát ismételte meg, immár sokadszor a történelemben: akár művészetével is fizetni egy emberibb világért, egy olyan világért, „amelyből hiányoznának a költők, mert mindenki tudna sírni és énekelni”. Rosszabb formában és gyakrabban fordult ez elő ott, ahol a lépést nem ennek a jegyében, hansm csak félelemből és féltékeny vágyból tette meg, hogy önmagát minden körülmények között realizálja, mert az idő rohan. Az ilyen korokból származó versgyűjtemények élettana nem nagy. Ma már jórészt halottak is. Az előbb említettek azonban mégis csak a háborúban elesettekre hasonlítanak, s legalább egy apró emlékmű kijár nekik. Az utóbbiak jelentéktelen kis magánhullák, s inkább támasztanak az emberban borzadályt, mint részvétet.

Az idő mind az eleven költők, mind halva született gyermekei fölött elrepül. Sem a felejtés, sem a dolgok sűrű ismételgetése nem jó, de nem is könnyű. A küldeményt, amellyel a költő be tudja csapni magát, a költészet visszaküldi. Napjainkban érvényes a tétel, hogy nem segít, ha más bélyeg és más pecsét van rajta. E folyóirat első számában éppen a szocialista íróhelyzatének páratlan, újszerű voltára figyelmeztetem az olvasókat. Ez a páratlan helyzete kötelezi őt arra, hogy valljon.

Emlékeztetőül most azt mondanám el, hogy történelmi helyzetének ez a páratlan jellege önmagában még nem segít rajta, s vakon fog elmenni a dolgok mellett, ha nem lesz benne elegendő készség, hogy arra a nem irigylésre méltó helyre álljon, ahová a művészet nem is új, nem is páratlan törvénye, a vers és a kor viszonyának kérlelhetetlen törvénye rendeli őt. Kemény törvény ez. Azt parancsolja, hogy vágja ki magát az azonosulás meleg tojásburkából, s jöjjön ki nyirkosán és sebezhetően az állaton túli igazság hűvös légáramai kö'Zé. A költő nem szívesen lép ki ebbe a hidegbe. Ő élni akar. Neki sincs egyébb birtoka, csak ez az élet. A vers pedig nem járadék.

Koncsol László fordítása