Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Rúfus, Milan: A vers és a kor (esszé)

művészeti koncepciók szimbiózisa. Egy emberibb világigény s a polgárgyűlölet a költőt a forradalom lobogói alá vitte. Ugyanakkor azt is tudnia kellett, hogy forradalmárként éppenséggel olyan új réteg útját egyengeti, amely a történelmi belépő után valószínűleg nem fogadja majd el az ő bonyolult költői metanyelvét, s egy-egy Gyámján Bed- nijt fog a piedesztálra állítani. Törvényszerű folyamat az, így kellett történnie, s nem holmi véletlen félreértés, nem véletlen vezérek véletlen jellemhibáinak következménye volt. Miféle kínpadra vonatta hát magát? Vagy említett rokonszenvei csak föllélegzést hozó gesztusok lettek volna, tiltakozásai az őt körülvevő polgári mocsok ellen, gesztusok, amik hoztak ugyan megkönnyebbülést neki, de amiket nem gondolt tovább? Önvédelmi reflex, amivel egy tiszta világ igényét védte magában, szárnyainak rebbenése, amik nélkül nemigen tudna alkotni? Ugyanakkor milyen személy fölötti erő diktálta neki a verset éppen olyanra, amilyen lett? Zsarnoki ösztöne, megalkuvást nem ismerő igénye, mely úgy vezérli a költőt, hogy inkább vállaja, hogy agyonverjék, hogy a kor ízlése laköpje, hogy elmegyógyintézetben pusztuljon el, mint azt, hogy másként írjon. Bizony, emberség-igénye semmivel sem makacsabb, mint művészi elrendeltetése. Hemingway negyvenezer dollárja a spanyol forradalomnak, Majakovszkij versei a ,,Mo- szelprom dugaszairól”, és Joyce csodabogársága és nyomorúsága hasonlóan erős gyökerekről sarjadt.

Mi hát az igazság abban, hogy a művész és a társadalom útjai a tizenkilencedik század alkonyára végleg különváltak? Felfedezésnek számító újdonság volt-e, mely az ember társadalmi önmegvalósításának lehetetlen voltát, a manipulált ember történelmének nyitányát jelezte volna? Vagy annak az első jele volt, hogy örökre lemondunk az emberek emberi együttélésének az esélyéről, s külön kiemeljük, hogy a művészet semmi úton-módon sem tud beavatkozni egy ilyen esély megvalósításába? Hogy lehet iközben a forradalom marxista hirdetőjének maradni, ha ennek feltétele éppen a társadalom megjavításának esélyébe vetett hit? Mi törvényszerű ebben, és mi csak gesztus? Ügy rémlik, hogy már az avantgard történelemírásának Is vannak állandó jellegű misztifikációi.

Az egyik ilyennel szemben ml arra a véleményre jutottunk, hogy a vers és a kor, a művész és a társadalom pere mély jellemző vonása a művészetnek, s vele egyidős, mert annak lényegéből következik. Ami pedig a legfontosabb, úgy érezzük, hogy itt az ideje, hogy ebből az aktusból művészetünk levonja a térben lefoglalt helyzetével kapcsolatos következtetéseket. A közelmúltban ugyanis a probléma az ellentétes oldalával fordult feléje. Túlsó fekvését abszolutizálták, s tartós, végleges békét hirdettek a társadalom és a költő viszonyában.

Mint megállapítottuk, nincs abban semmi különös, ha ilyen békét olykor a művész hirdet meg. A nemzetek, az osztályok, a kultúrák és művészetek történelmében épp elég ilyen kiáltvány akadt már. A szlovák költők a kísérletek sajátos feltételei között, amint egyenesen egy lehúzó hagyományt teremt. Tudjuk azonban, milyen történelmi fenntartással kell kezelnünk a művész hasonló nyilatkozatait. Hogy érvényük pontosan időhöz és egyéniséghez kötött, hogy nem lehet általánosítani őket, sem mindenkinek szóló parancsot formálni belőlük. A költő már számos alkalommal tapasztalhatta, hogy minden ilyen jelenséggel egybekötött mézeshetek után a kiábrándulás, a fin de siécle következik; többet képzel az emberekről, mint amennyit legalább egyelőre nyújtani képesek neki, s mindig megdöbbenti, hogy a szöveg más, mint a fejlécek. A valóság a káosz felé húz, de az írás törvényszerűség. Ilyen pillanatokban a költő eleinte az ő számára is hihetetlennek látszó meghökkenéssel jön rá, hogy gyűlöletének tárgya nem valami időben körülhatárolt társadalmi kategória — hogy amit ő polgárnak mond, az fiziológiai-etikai adottságok modifikációja, úgynevezett erős típus: individuum, amelynek minden körülmények között a felszínre kell törekednie, amelynek nyomnia kell a környezetét , s vitetnie magát vele, mint a mindennapos emberi apokalipszis lovasának.

Amellett rendes körülmények között sem könnyű ám a dolga, tehát akkor sem, ha a költő egyszerűen kilopja magát a társadalomból, ha nem törődik vele vagy a legrosszabb esetben pletykákat mesél róla. Ennél is nehezebb a dolga ott, ahol a társadalom jóhiszeműen és végérvényesen bekalkulálja a költőt a maga vélt vagy valóságos szükségletei közé, kényszeríti, hogy az ő elképzelései szerint valósítsa meg magát, számít rá, abban a formájában, amilyenné tette, s megtanítja rá, hogy mennyire nem éri