Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Rúfus, Milan: A vers és a kor (esszé)
A vers — éppen ő ez a parányi melegség s ez az Illatos pihe. Se nem fészek, se nem madár. Valami a kettő között. Ja] a közöttnek. A művészek részvételének történelme a nagy históriai és társadalom-humanizálási kísérletekben a művész illúzióinak is történelme, arra tett szüntelen kísérleteié, hogy mind a művészet, mind a saját abszurd helyzetén könnyíteni próbáljon valamit. A költő makacsul olyan társadalmat álmodik magának, amely lehetővé tenné, hogy kimásszon magából, hogy azonosuljon, hogy fölolvadjon az emberekben. Ez az igénye olyan erős, ez a vágya olyan heves, hogy valóra váltásának esélyéért néha aránytalanul magas ár megfizetésére: a művészettől va’ó megválásra is készen áll. Básníku odejdi, zahoď vše, jenom s rýčem se vrať a píeryj ten lán od hŕbitova k obzoru, zvečera zasej tu lásku a pokoru, aby se urodilo ráno zlaté a záfící, kterémuž by scházeli básnici, protože všechni lidé by dovedli plakat a zpívat. Nem Wolker fölszólítása volt az első a művészet történelmében, az első olyan kísérlet, hogy az emberhez méltó élet szolgálatában varázsoljon elő költészetet. Amennyiben hajlamosak volnánk rá, hogy a művészetben csak érinthetetlen nárciszt, olyan magánkertészt lássunk, aki idegesen védelmezi a maga rózsa-törvényét, akkor e nézetünket gyorsan ki kell igazítanunk. Azoknak az irodalmi iskoláknak bizarr gesztikulációja, önstilizálásai és csorda-mozgása, a versbe soha be nem jutók tiszavirág-életének biztosítják a termő klímát, az a neurotikus, sarlatános atmoszféra, amelyben az irodalom szó lépten-nyomon elhangzik, az egyetlen igaz helyzet kivételével — ezek mind csupa külsődleges modifikációk. A mélység érintetlen marad, törvénye elmozdíthatatlan. Vagy elfogadod, vagy eltűnsz a költészet világából. A törvény újra meg újra módosul, de alapja az emberség-paradoxon kifejeződése gyanánt tartós marad. Az emberségé gyanánt, mely sem a szárnyairól való lemondásra, sem az állati csigahéj elhagyására nem képes. Az pedig ne zavarjon minket, hogy e szárnyak, amelyek soha sem felejtik el a rovarbáb súlyát, mindig arról fognak álmodni, hogy egyszer fölszárnyalnak, azzal együtt, ami alattuk van, az emberség magasába, s ott is fog maradni minden dolog, oly véglegesen, hogy tulajdonképpen nem is lesz már szükség a szárnyakra, menj el, költő! Nem csodálkozhatunk az ilyen víziókon, nem hánytorgathatjuk föd nekik, hogy a művészetet valami mással keverik össze, hogy olyan hatalmat tulajdonítanak neki, amilyennel nem bír, emberváltoztató hatalmat, mert mind a hatalma, mind a becsvágya megvan ahhoz, hogy az embert kifejezhesse, s itt látjuk végre az első, pirinyó lépést ahhoz, hogy elképzelhető módon megváltozzék. Aki csak ismeri a költészet jármát, az nem fog csodálkozni a költő makacs igyekeztén, hogy némileg messzebb kerüljön tőle, hogy az emberi valóságot a szárnyakhoz közelebb csúsztassa. A művész pályán kívüli helyzete nem ennek vagy annak a kornak társadalmi szerkezetéből következik. Nem kétséges, hogy koraősszel sűrűbben hullanak a meteoritok, s a művészek századvégi öngyilkosságait, vagy legyilkolásukat és emigrálásaikat a harmadik birodalom idején nem fogjuk véletlennek tekinteni, hisz pontosan a társadalom hatalmi erőviszonyaihoz kötődnek. De ugyanakkor nyugodtan elhihetjük, hogy nincs olyan társadalom, amelyben az igazi művész igazán boldog lehetne. Ahhoz az kellene, hogy a királyi udvari bolond igazi bolond legyen. De ebben az esetben nem volna rá szükség, a királynak az kell, hogy legalább olykor meglássa magát benne. Ennek ellenére a költő tovább fog álmodozni szárnyas korszakairól. Még annak ellenére is, hogy társadalmi előrejelzései többnyire alaptalanok, jóslatai pedig a tárgyalt területen inkább annak a mérhetetlen emberi részvétnek az eredményei, amelyet a költő a föld kitagadottjaival szemben érez, mint egy mélyreható filozófiai vagy szociológiai elemző munkának. Tisztes ügyetlenségében olyan messzire jut, hogy néha ellentétes erők szimbiózisát próbálja létrehozni, pompás kavarodásba csöppen, s ott mit ssm sejtve, ártatlanul és nagy mohón maga ellen dolgozik. Ilyen eset például a század eleji forradalmi marxista szocializmus meg a húszas években meghirdetett avantgardista
