Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Rúfus, Milan: A vers és a kor (esszé)

tudatosan makacs harmadik rend váltotta föí, mely több évszázados éhségét csillapítandó fuldokolva nyelte a friss falatot, s állati dühvei morgott meg mindenkit, aki oly sokáig várt jólétét akár csak potenciálisan is veszélyeztethette. 1870-ben aztán reményeinek és hiteinek minden ballasztja, de lelki pubertáskorának esetleges szentimenta- lizmusa után Is jól látható véres pontot tett (mert a tévedéseket pirossal szokás kiigazítani, s amivel forradalmát elindította, abban most csupa veszélyes tévedést látott). Mindez az utolsó betűig valóság. Van Gogh forgópisztolyáig és Vlagyimir Majakovszkij forgópisztolyáig.

De ha e tragédiával kapcsolatban a szerencsétlen örökség forrásaként egy dátum kínálkozik kiemelésre, én a hasonlóan szerencsétlen ősökre vagyok kénytelen gondolni. Thomas Moore fejére, ahogy a karóról kísérteti fensőbbséggel nézi a lenti világot. A villoni hurokra, benne a csalogányos nyelvre, ahogy most már valóban nem tehet többet, csak azt, hogy mutatja, mennyit nyom a költő ülepe. Hamlet őrületére, amely a világ miatt való fájdalmából keletkezett. Michelangelóra, ahogy menekül a pápa elől, majd tér meg hozzá alázatosan, összecsikorított fogakkal. Cervantes tömlöcbeli tetveire, a dühös felség tőrével ledöfött királyi bohócokra. Látjuk, a tragikus családfa a tizenkilencedik század harmadik negyedénél mélyebbről sarjad. A dinasztia sokkal vénebb, s ma ugyanaz a címere, mint régen: pallossal kettészelt koponya.

Eszerint hetvenben semmi új, semmi szociológiailag meghatározott fordulat nem történt. Az indoklás alighanem kényszeredett. Ami a költőt a modern poéta helyzetébe kényszerítette, az máshol keresendő. A művész és a társadalom háborúsága pontosan egyidős a művészettel. Mindazok az illúziók, amelyek a művész helyzetére oly súlyosan ható tény megoldását célozták, kudarcba tévedtek. Ami a Kommün után jött, az csak az egyik ilyen illúzió (ki tudja, hanyadik) bukása volt. A művész számára keserves bukás, mert ő nem játszadozgat az illúzióival, hanem éli őket. A költő amolyan regisztrálatlan skizofrén alak, a művészet csírájától napjainkig, mert azon a tényen, hogy képzetei, amelyeket egy tiszta világról szövöget, megvalósíthatatlanok, semmi sem változott, bár ezek a képzetek a művészet szerves elemét alkotják, mert fönt, az álkonkrétság emberének feje fölé emelt lécen kezdődnek a mondott tiszta világ lépcsőfokai. A művészst szuverén kritériumok szerint kénytelen dolgozni, s nem tűri sem a megalkuvást, sem a túl magasan lógó szőlőfürt alatt sündörgő róka bölcsességét. Megenged zuhanást, ablakból való kiugrást, szétroncsolódást, de kizárja az óvatos leereszkedés esélyét. A hegymászáshoz csak első fázisában, a fokozatos, átgondolt, és fáradságos fölfelé törekedésben hasonlít. Átgondolt leereszkedést nem ismer. Használat után a poharat itt falhoz csapják. Nem virtuskodásból, nem lumpságból. Lehet, hogy ez ugyanolyan kegyetlen dolog, mint a halott özvegyeinek máglyára kötözése, s ez a kegyetlenség elsősorban a költő 3llen fordul. Egy sor naiv, romantikus hiedelmet meg fogunk takarítani, s nem avatjuk őt szerzetessé, egy személytelen tökély várományosává. Ellenkezőleg, tudjuk róla, hogy nagyon is tökéletlen lélek, s hogy magánéletéből szinte semmit sem állíthatunk követendő mintául mások elé. Állampolgári gyávaság, félelem, hitszegés, fösvénység, neurotikus sértődési hajlam és irigység? Igen, többnyire így igaz. De bármilyen káderfoltok csúfítsák el állampolgári curriculumát, s mondják róla, mint Heinéről, hogy inkább csak tehetség, mint jellem — a poézis órájában, az írás pillanatában nam ismer mást, mint annak elsősorban magával szemben könyörtelen törvényeit. Ami nem azoknak a szellemében játszódik le, az azonnali belső hatállyal a költészet birodalmán kívül történik. Kifelé a dolgok még szolid képet nyújthatnak, a tekintély egy bizonyos időre diplomáciai mentességet tud nekik biztosítani, a mozgásba jött malom még zakatol, de már érezhető a kova meg a szén bűze, mert üres kövek dörzsölődnek egymáshoz, s a szolid kis cég bomlásnak indul, s a szolid kis cég csődöt jelent. A művészet nem engedhet kritériumaiból, s az állatias emberi valóság ma sincs abban az állapotában, hogy ezeknek a kritériumoknak eleget tudna tenni. Ebben lappang az alapellentét, a költő járma, mely annyira merev, hogy évszázadok óta koptatja a költő amúgy is túl vékony bőrét. A helyzet paradox. Csakhogy maga az ember is paradoxon. A paradoxon történelme akkor indult el, amikor az ember kivált az állatvilágból, hogy ezer évekig való fán élés után leszakítsa a maga almáját. Egy nagy hatalmú, okos, de magányos szellem fészkelődött be az ember koponyájába. De a fészkek, mint tudjuk, nem repülnek. Őrzik a madarak melegét, némi finom, illatos pihe is marad bennük, de a madarak törvényei nem a fészksk törvényei.