Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Rúfus, Milan: A vers és a kor (esszé)

Milan Rúfus A VERS ÉS A KOR

A vers és a kor. A probléma történelme abban a pillanatban kezdődött, amikor az emberi világ egy szükséglet vagy egy máig sem megmagyarázott véletlen nyomására kitermelt magából egy lényt, s elnevezte költőnek. Ugyanolyan nyugtalan történelem, mint az emberiségé: csupa bizarr változat, egymásnek ellentmondó megvalósítás; az egyik póluson a költő fuldokló szenvedéllyel gyűlöli a kort, s a mindent elözönlő mocsokból versét csúsztatja ki szenvedélyesen vagy lemondóan a tisztaság egyetlen hordozójaként, míg a másik póluson hasonló szenvedéllyel vall szerelmet a kornak, s tapos a dal nyakára éppen a „mindent elözönlő” nevében. A mondott történelem során semmi meg nem oldódott, a dolgok ma is ugyanúgy össze vannak kuszáivá, mint a kezdet kezdetén. Vagy még annál is alaposabban: a poézis légzési üteme gyorsul, a forma élettartama rövidül, a kísérletek százai pedig, hogy a titok súlyos kapuját megnyithassák, mind eredménytelenek. A tizenkilencedik század végétől szinte minden költői áramlat úgy lép színre, hogy hadat üzen a kornak s a kor által erősen kompromittált előbbi formavilágnak. Gesztusok-e ezek? Cirkuszi szekérdob-verés vagy egy távoli villám robaja?

A huszadik század művészetének már megvannak az évei. Eredetének kutatása és értelmezései során néhány alaptétel oly rendszeresen föl-fölmerül, hogy a dolognak már bizonyos hagyományáról is lehet beszélni. Azoknak a magyarázatoknak élén, amelyek a modern művészet kifejlődésének indítékait keresik, a művész és a társadalom végérvényes szakításának a tézise áll. Mi több, a szakítást időponthoz is kapcsolják: a Párizsi Kommün bukásához. Itt kezdődött volna a művész kitagadott állapota, nem önkéntesen önkéntes száműzetése, fura pályamelléki léte, magány-Kaukázusa, odalán- coltan, s keselyűk tépik a máját, az álkonkrétság isteneinek keselyűi, amiért egyre csak oltja, könnyeivel locsolgatja, leköpdösi vagy levizeli az álünnepi kivilágítások áltüzét. Szóval ebben az időpontban találnánk meg annak a magasba szökő, dölyfös és rezignált hullámnak a lábát, amelynek taraján Van Gogh revolverlövése csattan el, vagy ennél zajtalanabbul földre csöpög Jeszenyin fölvágott ereinek vére, Rimbaud dühödt hallgatásába pedig egy kis vonat füttye hasít bele, amelynek zöldségesvagon- jában Csehov koporsója utazik, megcsikordul az elmegyógyintézet kapuja vagy egy ötödik emeleti ablak, s már zuhan is az agyonhajszolt deszant a sötétbe, háta fölött azonban sem a poézis angyalszárnya, sem a civilizáció selyem ejtőernyője nem terül szét. A hullámverés nem is ült el többé, hullám hullám után nyomult, s máig ez rajzolja ki a legújabb kori művészet nyugtalan, lázas kontúrjait. Éppen a száműzöttségnek ez a társadalmilag meghatározott aktusa lett volna az inger, amely nyomán a művész új, a művészetben addig nem ismert viszonyt alakított ki a formával szemben, s létrejött a vers önvilága. Körülbelül így szól a magyarázat.

Az idézett tények közül egyet sem lehet kizárni. A tizenkilencedik század első felének művésze valóban úgy látta, hogy lehet azonosulnia korával, hogy frigyre tud lépni vele. A burzsoázia viszont már a század második felében eloszlatta azok tévedését, akik még nem hitték el, hogy nem valami más célból, hanem azért lépett a történelem színpadára, hogy a föld kerek cipójából magának, ne másnak kanyarítson ki darabokat. A hanyatló és meglehetősen közönyös arisztokráciát, mely az élet kedvezéseit oly természetes dolognak vette, amiért nem szükséges túlzottan megerőltetnie magát, a cél