Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Domokos Mátyás: Versszármazástan és világidő

és tizenöt éves koráig, hogy magyarul tanulhasson, azoknak a regényhősöknek az életét Ölte, akikről pályatársa — és sorstársa — Dobos László regénye szól: a Földönfutók.) Egyszóval: felfigyeltünk-e erre a maga emberi és költői igazához a szenvedés árán is makacsul ragaszkodó, mogorván szűkszavú, de a divattá züllött világanarchia idején is a kultúra iskoláját és a teremtő forma művészi fegyelmét változatlanul vállaló költőre? Kihalljuk-e az ő eredeti és szuverén hangját a magyar költészet ezersípú orgonájából?

Bizony, nem szónoki kérdések ezek.

Arra, hogy a 20. századi költő Segesvárja belül van, egy belső csatatéren — már amennyiben a versek írójának idegrendszerét az eszmék és igazság kutatásának a kínja nyűgözi, ős felelősségteljes kimondásának az erkölcse köti —, nem Tőzsér Árpád lírai önarcképe, nem az előbb idézett négy sor figyelmeztetheti először az olvasót. De abban a csatában, amely belül zajlik, Tőzsér Árpád úgy vesz részt a költői sző fegyverével, hogy közben amiatt is — fokozott mértékben — kell szorongania: meddig tart ki kezében ez a fegyver, s mikor süllyed a szó — benne vagy körülötte — az ő megfogalmazása szerint „a magyar nyelv költészeti szintjéről, a parole-ról a langue szintjére”. E harc lelki történéseiben nem csak azért érezhetünk vele közösséget, amit — Szégyen című versében — úgy fejez ki, hogy: „elromlott bennem / a világ rendje... I A betegségem / százmillió év / szégyene, csődje.” S nem csupán lényünk „általános emberi” részével lehetünk érdekeltek költészetének keserűen igaz látleletében, amelyet a század értelmiségi népbetegsége: a neurózis szinte élettani hitellel itat át. A Szülőföldtől szülőföldig című vers néhány sorát elég idéznem e szomorúan ismerős állapot ábrázolására: „koponya liftaknában / emelkedik süllyed bennem / az iszony” — írja Tőzsér — és: „kilöki szája a szót / mint dugaszt / Sivít a lélekből / a puszta panasz.”

Az általános emberi részvétel túl egzisztenciálisan is érdekeltté tesz bennünket e költészet meberi és esztétikai esélyeiben az a „világidő”, amelynek befogására bevallottan is törekszik a költő. Az a kontinuum, amelyet másutt az „idők teljességeként” emleget; az a filozófiai értelemben vett „tartam”, amely a mi — nemcsak költői — sorsunkat és lehetőségeinket is közvetlenebbül meghatározza. Determinálja.

S ha azt kérdezné valaki, hogy voltaképpen mi is hát ez a „világidő”, amelyet a Genezis „versszármazástana” megjeleníteni igyekszik, azt válaszolnám: ez a „világidő” — a közép-kelet-európai történelmi téridő. Annak a felismerésnek az érvényesülése — megtestesülése — a mindennapokban, amit a Genezis költője úgy mond ki könyve oknyomozó részében, „hogy az ún. kisebbségi sorsot én nemigen tudom elválasztani a közép-európai sorstól. Közép-Európa kis nemzeteinek mindegyike elmondhatná magáról, hogy bizonyos értelemben évszázadokig kisebbségben élt... ezt a kisebbségi sorsot azok a nemzetecskék, nemzetiségek, néptöredékek érezték át mindig is a legintenzívebben, amelyek tulajdonképpen a kisebbségek kisebbségei voltak.” —

S amíg eljön (mert előbb-utóbb bizonyosan e köizépjeurópai hagyományos történelmi létállapot helyébe lép majd) a „múltat békévé oldó emlékezés” világideje, addig Tőzsér Árpád költészete is — tőle telhető erővel és bátorsággal — példázza a babitsi mondás igazságát; az ő verseiben is „a dal szüli énekesét”, akinek a lét parancsára — és kényszerére — kell énekelnie.