Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Domokos Mátyás: Versszármazástan és világidő
Domokos Mátyás VERSSZÄRMAZÄSTAN ÉS VILÁGIDŐ* „Nem marad belőlem csak kuszáit, tépett ideghalom. Csúcsaimon villamos szikra pattog: a fájdalom.” Még az elmúlt őszön találkoztam ezzel a kórházkomor, pszichiátriai diagnózisnak is beillő vallomással — egy verseskömyvben. Nem sokkal azután, hogy a könyv, egy lírai életmű „ok-okozati összefüggésbe” állított foglalata, Genezis címmai napvilágot látott a csehszlovákiai magyar irodalom pozsonyi kiadójának, a M'adáchnak a gondozásában, és szellemi tudajdonosa, a szerzőt megajándékozott egy (még nyomdafestékszagúj példánnyal. A mi konzervatívabb szerkesztői gyakorlatunkhoz képest szokatlan, merész struktúrájú — mert velejét, a verseket életrajzi visszaemlékezésekkel, irodalom- és nyelvtörténeti fejtegetésekkel, a népművészet kérdéseit elemző esszével, sőt: egy beszélgetés szövegének a közreadásával is vegyítő — könyv olvasása közben minduntalan visszalapoztam a Fájdalomnak, erre a négy sósára, mint aki nem tudja — vagy nem akarja — tudomásul venni, hogy ez a „kuszáit, tépett ideghalom” csakugyan azonos lehet azzal a polgári személlyel, akit Tőzsér Árpád néven ismerünk és ismerhetünk. Később, végigjárva Tőzsér Árpád lírai életművének: a versek származástanának az útját, amelynek érdekében a költő könyve szokatlan szerkezetét kialakította, megértettem, hogy a folytonos visszalapozás kényszere valamilyen — bevallatlan — szégyenérzetről árulkodik, ti. Tőzsér könyve már a „genezisével”, a meglétével is a lelkiismeretünknek szegez egy kérdést, amelyre — félek — nem tudunk pirulás nélkül válaszolni. Ugyan ismeri-e érdeme szerint a mi szellemi életünk és közvéleményünk ennek a négy sorba zárt lírai önarcképnek a költőjét, aki pedig — József Attilával szólva — ugyanúgy közös „termékeny anyánk: a Duna ölén” él, mint mi, s az emberi fájdalom „pattogó villamos szikráit” is a má ködös anyanyelvűnkön alakította át a költészet energiatelé- pévé, s üzemelteti szinte negyedszázada már? Méltányoltuk-e művészi érdeme szerint azt a módot, ahogyan költészetet gyártott az emberi fájdalom mindenütt jelenlevő és feltalálható agyagából? S az eredményit: a Genezisben önmagát vallatva tükröző költői világát, amely az ő esetében, helyzetét és sorsát tekintve a szó szoros értelmében is a Semmiből jött létre? Azon a nehéz úton, amelyen Gömörország isten háta mögé dugott „világközepéből”, Péterfaláböl — önjellemzése szerint — egy „ideges képzeletű, gyenge fizikumú, gyermek Byron” elindult a modern élet: a nagyváros, az irodalom, a közép-kelet-európai történelem örvényei felé. A világlíra jeleire Óceániától az eszkimókig éber irodalmi tudatunk észrevette-e nyomolvasó tekintetével ennek az útnak a lenyomatát a szomszéd portán keletkezett versek iszapjában? (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy volt idő, amikor ez az út még az iskolába is „a Medves hegy sötét érdéin s országhatáron keresztül” vezetett, mert Tőzsér Árpád 1950-ig Magyarországon tanult, * Elhangzott a költő szerzői estjének bevezetőjeként, 1980. május 9-én a budapesti Fészek Művészklubban.
