Irodalmi Szemle, 1980

1980/6 - Szakolczay Lajos: Kapcsolattöirténet és magatartás

latos kelet-közép-európai sors-modell első megvalósulásai is lehelnének. Túl sok börtön ajtaja záratott be és túl sok kezdeményezés hűlt hamvába ahhoz, hogy erre a megállapításra juthatna a tanulmányíró. Az ungvári művelődéstörténész mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy mi lehetet volna e sűrű közlekedés eredménye akkor, ha mindkét (mindhárom) fél komolyan vette volna szellemi nagyjainak kézfogását — ami természetesen az egymástól különböző, de az elnyomás „gyakorlásában” nagyonis hasonlatos politikai rendszereket figyelembevéve szinte lehetetlen volt —, ha orosz, magyar és ukrán nem csupán az utazó követek, hírvivők, a tokaji szőlővessző fortélyait érdekből kifürkésző gazdasági „szakemberek” és Rákóczi bujdosói, egymásra kíváncsi diákok szintjén találkozott volna. De, sugallja Váradi-Sternberg írásaiban, ez sem volt kevés. És ha még hozzávesszük a cenzúra által is elég nehezen ellenőrizhető szellemi kapcsolatok, egymásra ható művek és életutak felszínen csak ritkán, de a mélyben annáL erősebben jelentkező erejét, olyan terrénumra jutunk, amely dokumentumokban is jelentkező gazdagságával figyelmeztet az akkori lehetőségeket messze fölülmúló nemzetköziségre.

Néha csak személyesen bevallott vagy talán be nem is vallott internacionalizmus ez, de mindenkori „gazdájának” tágította látókörét, fölismerésekre és titokban alakuló kapcsolattörténeti szálak tovább fűzésére ösztönzött. Mielőtt bemutatnánk a filológiai és egyéb adatokkal bőséggel alátámasztott írói „egyezéseket” és — itt is Petőfi életműve a példa! — a forradalom felé vivő, Váradi-Sternberg kutatói szenvedélyéről és etikájáról legjobban árulkodó utat, vessünk egy pillantást az orosz, magyar és ukrán kapcsolattörténet e tanulmányokban fölfedett őskorára.

Tardy Lajos orosz utazókról írott tanulmányában megpendítette, még számtalan pest- budai útifeljegyzés, útleírás lappanghat a Szovjetunió levéltárainak, kézirattárainak mélyén. Váradi-Sternberg önmagára kötelezőnek érezte a kihívást; hogy ma többet tudunk a magyarságra vonatkozó orosz köztudat alakulásáról, elődjén kívül elsősorban az ő érdeme. Módszere ahhoz az utazóéhoz hasonlatos, aki — előtte a más-más földrész! — minden apró látnivalót följegyez noteszában. S avval sem nagyon törődik, hogy a sok részlet, ezernyi apró adat mögül nehezen akar kibontakozni az összkép. Igaz, sohasem titkolta: adatfeltárásában és oknyomozó szívósságban-pontosságban van tanulmányainak ereje. A Buda és Pest régi orosz és ukrán utazók szemével, a Kijevi diákok Magyarországon a XVII. században és A XVIII. századi magyar felvilágosodás és a szentpétervári Tudományos Akadémia számos újsága arra példa miként lehet nevek garmadájával, levéltári és egyéb források idézet-halmazával is általános képet rajzolni a közeledés bátorságában szinte kultúrpolitikai tettet látó ősökről. Hogyan lehet a szentpétervári tudományos központ (s ezzel párhuzamosan a még előbb alapított két tudós társaság, a londoni és a berlini] hatását az alakuló magyar szellemi életen lemérni, hiszen már Bessenyei György jelezte Egy magyar tudós társaság iránt való jámbor szándékát.

Az első orosz utazó, Szimeon Szuzdalszkij 1437-ben, Belgrádból hazatérőben látogatta meg Budát. Ű is, és az őt követő mindahány: a Szapolyai János seregében szolgáló Ivan Pereszvetov, a Jeruzsálemen, Beiruton, Bagdadon, Konstantinápolyon, Ankarán és Szófián kívül önmagának — és az orosz olvasónak! — Budát is fölfedező Fjodor Dorohin, s a tudományos célokból hazánkba látogató Alekszandr Ivanovics Turgenyev történész (1804), Izmail Ivanovics Szreznyevszkij nyelvész (1841—42), valamint a Sevcsenko baráti köréhez tartozó Ny. A. Markevics ukrán történész s a magyarországi utazását irodalmi levélben ismertető, szintén ukrán Nyikoláj Arkagyevics Rigelmann megmutatott valamit történelmünkből, kereskedelmünkből, gazdasági állapotunkból, társadalmi forrongásainkból.

Az ő és társaik kalandozásai nyomán derült fény az 1747-ben alakult Tokaji Orosz Borvásárló Bizottság a cárnak szállítandó híres nedű beszerzésén kívüli bizonyos kulturális missziójára. A Kijevi Akadémia legjobb diákjai, a később híres bölcselővé és moralistává, zenésszé és költővé váló Szkovoroda, az orvostudomány, matematika, csillagászat és statisztika ágazatai után érdeklődő Ivan Juhimovics Falkovszkij és a Tessedik Sámuelra is ható, szociális gondolkodásban messze kora előtt járó tudós mezőgazdász Andrej Szamborszkij ezért is jöttek oly szívesen tanulni hazánkba. Az ő „kapcsolati működésük” nélkül szegényebb lenne tudásunk a korról, iskolaállapotunkról, lassan szerveződő művelődési és közintézményeinkről. S ők is kevesebbek lenné-