Irodalmi Szemle, 1980

1980/6 - Szakolczay Lajos: Kapcsolattöirténet és magatartás

kevésbé azokat az egymásból kinövő, de egyik a másikától sohasem elszakadó rétegeket, amelyek más-más tudományágak találkozási pontján is megmaradnak egy magatartás- forma legfőbb jellemzőjének. Belőlük olvasható ki a tanulmányíró ügyszeretete, mi több

— mégha áz írásai hátterében megbúvó' szerény tudós tiltakozását is vonná maga után megnevezésünk —: etikája.

A PATRIÖTA-GONDOLKODÁS FONTOS LÁNCSZEME: HELYTÖRTÉNET

Írásait mindennél jobban jellemzi az a közeg, ahol megszülettek. Tudjuk, hogy a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc munkácsi évei erős nyomot hagytak a táj képén és nem kisebbet a gondolkodásban. Bereg és Ugocsa a vállalás és kitörés nagyságában volt és maradt kuruc-fészek, a tájjal nagyonis megharcoló, nyakas, szíjas kárpát-ukrajnai ember azonban kevésbé tudta magáévá tenni ezt a történelmi (művelődéstörténeti) hagyományt. Nem volt, mint Erdélynek, Apáczai Csere Jánosa, Tótfalusi Kis Miklósa, nem volt nyomdája, betűje, tudást közvetítő sok kollégiuma. Megkésettségéből mindössze egy-egy fényesebb időszak, például a Rákóczi nevével Jelzett, tanúskodhatott arról, hogy e nem egyszer hadak útja találkozási pontját jelentő tájon mindig volt igény méltóbb életre és fölülemelkedésre. A tragikus sorsú, Verhovinát éneklő huszadik századi költő, Sáfáry László több századdal előbb már írhatta volna: itt minden változásért kiált. Panaszát csak erősítette volna az a Váradi-Sternberg által megtalált sislóci jobbágy panasz-levél (1705), amely Rákóczival tudatta, hiába a szabadságharcban hősiességük, ha otthon továbbra is elnyomatnak, kiszipolyoztatnak. „Kérjük ezért nagy alázatosan, méltóztassék ínségünket kegyelmesen meg orvosolni, ne kénszeríttessünk magunk romlásával eléb állani.”

Thököly Imre Munkács várából küldte levélbeli felhívását (1682. jún. 21.) a kétkula- csos, a hadakozásban még csak részt vevő, de az anyagi áldozatoktól visszariadó urakhoz. Találhatott-e értő fülekre — és főleg zsebekre! — kérelme? Alig száz évvel később egy veresmarti, írást tudó parasztember, társaival egyetemben sokallja a kínzatásokat, az uraság embertelen bánásmódját — „... ha igás marhánk megdöglik, minket fognak járomba, velünk szántanak” —, s az Ung megyei Zalacskáról is érkezik a jegyzőkönyv- pontosságú hír: nem bírván a kínzatásokat, félszáz jobbágy szökött meg a faluból. S a kutatónak a kukoricaszárat körülölelő körirat — Possessio Nagy Lotska — Nagylucska 1842-es pecsétjében nemcsak gazdaságtudományi fölfedezés, hanem egyben döbbenet is: a község elöljáróságának tagjai közül egy sem volt — 1842-ben! —, aki kéz; jegyével tudta volna hitelesíteni az okmányt, mindenütt az aláírást pótló kereszteket égetnek.

E történelmi mögöttest, Váradi-Sternberg János hagyományra építkező, a művelődés^, társadalom- és gazdaságtörténet értékeit mára átmenteni igyekvő szemléletét azért rajzoltuk az általa közreadott dokumentumok segítségével ily sötétre, mert csak innen

— ezekből a mélységekből — érthetők meg igazán a kárpát-ukrajnai hagyományteremtés azon szálai, amelyek a helytörténésznek biztos alapot jelentenek. Alapot a tudásban és a felismerésben — és a legkisebb értéket, a csak partikulárisat gazdagítót is feltáró bátorságban.

Érdekes, hogy Váradi-Sternberg történész létére legtöbbet a művelődéstörténeti,. iro7 dalmi kapcsolatokkal foglalkozik. Történelmi szaktudása és éles szeme egy-egy évforT dúló kapcsán új szemszögből láttatja a történelmet, a „kishaza” történelmét (Ilyen az önismeretet és önbecsülést is gyarapító, a poltavaí csata 250. évfordulója elé írott cikke, A svéd katonaság garázdálkodása a Kárpátontúlon], de igazából akkor érzi munkáját szolgálatnak, ha szűkebb hazája, Kárpát-Ukrajna művelődéstörténeti értékeit, két-három nép történelmi hírvivést segítő eszmetörténeti mozzanatait a maga képe szerint fölmutathatja.

Mondottuk már, a minden értéket begyűjtő helytörténészi szemlélet a biztos alap.,Ha csupán az itt születettség okán is toborozza tanulmányainak, cikkeinek, közleményeinek régvolt — a szülőföldtől elég hamar elszakadó — „hőseit”, mindig haza tudja vezetni azokat a szálakat, amelyeknek feledése csonkításhoz vezethet. Ki mondaná, hogy a viskei születésű statisztikai író, Lassú István, akit Toldy Ferenc emlékbeszédében a tudomány „becsületes közmunkásának” nevezett, vagy a tiszaháti furcsaságokat („Badalói Kvártély ozás”) mosolyba foglaló Gvadányi József a legnagyobbak közül