Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - Gyüre Lajos: Jegyzetek Csehov Sirályához
Gyüre Lajos JEGYZETEK CSEHOV SIRÁLYÁHOZ Tudott dolog, hogy a Moszkvai Művész Színház első, bemutató előadásán 1896-ban a Sirály megbukott. Két évvel utána egy amatőrökből és félhivatásos színészekből álló társulat nagy sikerrel vitte színre ugyanazt a művet. Habár Csehov ellenezte a darab másodszori műsorra tűzését, mert félt az újabb bukástól, ennek az előadásnak mégis elsöprő sikere volt. Mi lehetett az oka a két, aránylag rövid idő közötti előadás különbségének? Míg a Művész Színház a korabeli ízlés szerinti feszes, tartózkodó szövegmondáshoz és színpadi mozgáshoz kötötte magát, a jóformán amatőrökből álló társulat a szabadabb, lazább megjelenítést választotta — hisz ez a másik játékstílusban nem is volt otthonos. A drámának ez a szabad folyása — emberközelbe állítva a figurákat — meghozta a nem remélt sikert. A két előadás közötti Időben változott az oroszországi politikai helyzet is. Egyrészt erősödik a polgárság követelése a politikai hatalomért, másrészt viszont a munkásmozgalom válik jelentős erővé, amelyről Gorkij révén bizonyára tudomást szerzett Csehov is. (Ekkor a két író sűrű levelezésben áll, s Gorkij Csehovnak küldi el bírálatra az Éjjeli menedékhely kéziratát.) Ez a két összetevő lehet a siker nyitja. Amiből az következik, hogy Csehovot a mai ember lelkivilágához, élettempójához, életviteléhez kell közel hozni, ha nem akarunk üres nézőtérnek játszani, jobban mondva: hogy csak a sznobok, „vájtfülűek” tapsikoljanak a nézőtéren, mert ez a sikk, mert Csehovnak illik tapsolni. Sokan azt tartják, Csehov a Sirályban foglalja össze nézeteit a művészetről, annak értelméről, s arról, hogy mit tart igazi művészetnek. Mások szerint a darab az emberi érzelmek, kapcsolatok, s a szerelem tisztaságáról szól. Ő maga így nyilatkozott róla: „Sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, és öt púd szerelem.” Komolyan vehetjük-e Csehovnak ezt a kiszólását? Aligha! A lényeg valahol mélyebben rejlik. Nem is a szavakban, nem is a kevés történésben — amelyre Csehov egyébként sem sokat adott —, hanem az odavetett félszavakban, az alakot nem öltött indulatokban, amelyek meghatározzák a szereplők egymáshoz való viszonyát szavak, drámai történések nélkül is. Ez a jóformán cselekmény nélküli, de felfokozott indulatoktól terhes légkör szüli az ideges szóváltásokat, mely végül is sokkal nagyobb robbanást idézett elő a századelő orosz közönségében, mint a darabban kétszer is eldördülő pisztolylövés. Mivel magyarázható ez a feszültség-állapot? Miért éppen így mutatja be társadalmát az író? Miért a döbbenet, a megdötobentés szándékával? Mi ez a színdarab? Egy letűnt társadalmi osztály elparentálása, vagy sajnálkozás? Vagy éppen útmutatás a kiúttalanságból? Csehov világa rokonítható a mi Mikszáthunkéval. A haldokló „szolgálati nemesség” lába alól kicsúszik a talaj a szó legszorosabb értelmében, s helyükbe a „jeleci művelt kereskedők” lépnek, akiknek Nyina jelenti a művészetet. Nevetségesek és egyben sajnálatra méltók ezek a figurák: a Szorinok, akik felett eljárt az idő, s hiába bizonygatják becsületességüket, Dorn, a háziorvos és -barát könnyedén élcelődve mondja ki róluk az ítéletet: „... miféle bűne van magának? Huszonöt évet szolgált a törvényszéken — ez az egyetlen.” Gondoljunk csak a Noszty családra, vagy a Beszterce ostroma alakjaira. Igen, Csehov — akárcsak Mikszáth — a sajnálat és a nevetségesség szándékával láttatja a világot. Ebben a gesztusban benne van a lemondás is. Csehov alakjai pusztulásra ítélt figurák. Haláluk így nem is fakaszthat könnyet vagy döbbenetet a nézőben. Trepljov sem akkor hal meg mikor a pisztolylövés eldördül. Lélekben már rég halott, s ezt a néző is érzi. Nyina sem szárnyaló sirály. Életben maradása tulajdoniképpen büntetés. A különbség e két szereplő között mindössze annyi, hogy Nyina életre
