Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Mács József: Szélfúvásban V (regényrészlet)
Mács József SZÉLFÚVÄSBAN - V. ESZTER Nem vagyok babonás. Az álmokban se hiszek. Az álomfejtőnek meg még úgy se. Mert ő a hiszékeny ember nehezen szerzett pénzére vadászik. Ennek ellenére mondom, hogy megálmodtam: el fog jönni a román hozzám. Megjelent az álmomban egy férfi. A hadiözvegyek rettenetes jajgatásba kezdtek. Az alvégen szállásolt el. Arra azonban nem emlékeztem reggel, hogy kinél. Megfrüs- tökölt. Leverte magáról az út porát. Kijött a ház elé, és azt kérdezte a sok síró-rívó asszonytól: — Varró Eszter itt van-e maguk közt? Az asszonyok mind rám néztek. — Itt vagyok — mondtam. Közelebb mentem az idegenhez. — Mit akarsz? — Add a kezed. Gyere velem. — Nem megyek, míg nem mondod, hogy hová? — Majd megtudod. Gyere be velem ide — mutatott arra a házra, amelyikből kijött: — Elfelejtetted, hogy a feleségem vagy? — Én neked? Csakugyan. Milyen bolond vagyok. Nem emlékszem a saját esküvőmre. Ne haragudj már! — Ne beszélj annyit. Gyere be velem. Hiszen már mondtam! — Jól van, megyek — engedtem az unszolásnak. A ház a miénk volt. Káprázott a szemem. Annyi minden volt benne. Sok szép bútor. Meg mindenféle edény. Ami kell a fiatal házasoknak. Még vödör is volt a vizeslócán, szemnek tetsző, mutatós. A füleki zománcgyárban csinálnak olyat. Együtt volt minden. Még a lábtörlő se hiányzott a küszöb elől. Az udvarból se hiányzott semmi sem. Tehén, disznó, tyúk, liba, kacsa, minden volt. A ház mögött a veteményeskert várta a kapát meg az esőt. Elöl meg a virágoskert. örültem a sok virágnak. Megöntöztem az ágyásokat. Boldog voltam. Soha nem volt semmim. Egyszerre lett mindenem. Bolondos jókedvem támadt. Ugráltam, táncoltam a férjem előtt. A nyakába csimpaszkodtam. — Hol volt az esküvőnk? — kérdeztem tőle. — Hogy milyen az eszem. Nem emlékszem rá. Nem emlékszem semmire. — Nem tudod? Nem szép tőled. Hát a falutokban. Varjason. Rosszul léptél a köves úton. Nem emlékszel? Letört a cipőd sarka — duruzsolta a fülembe, közben fogta a derekamat. — Arra emlékszem, hogy letört. Mindig letörik, ha rosszul lépek. De másra nem. Még arra se, hogyan ismerkedtünk meg — néztem rá, és nem láttam az arcát. — Nem ismerkedtünk. Nem jártunk kéz a kézben. Bementem a falutokba, és feleségül vettelek. Összeházasodtunk, mint az egymásra utaltak. — Örülök, hogy a férjem vagy! — Én is örülök, hogy a feleségem lettél. De most már engedd el a kezem. Mennem kell! — Jó, menj, de ne légy soká — eresztettem el a kezét. Nem láttam többet. Magamat láttam csak, gyászban, szomorúságban a sok síró-rívó hadiözvegy között.
