Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)

rámereszti a szemét, és megszólal: Nos, tata, mi lesz, most mindjárt kitekerjem a gigáját, vagy csak aztán? ... Csakhogy Michal nem jött, hiába fenyegetőzött, hogy megbosszulja magát, nem váltott be semmit sem, becsapta az öreget — vagy éppenséggel, ez, ami most van, ez az a furkó?

Végül az öreg maga próbálta szóra bírni Michalt, de Michal csak legyintett, rápillantott az öregre apró, a sok italozástól fakó szemével, s ment a dolgára. Sohasem beszélt sokat, most azonban mintha megnémult volna.

Mindebből azt következtette az öreg, hogy közeleg az utolsó órája, nincs mit tenni, belenyugvással föl kell készülnie a nagy útra. Átvizsgálta a temetésre szánt lüszter- ruháját, előkészítette a rózsa füzérét, az imádságos könyvét, a szentképeket, mindazokat a dolgokat, amelyekre az utolsó útján szüksége lesz, s ez az előkészület néhány napig úgy lefoglalta, hogy elfelejtette, mi végből látott hozzá, addig tett-vett, addig aggodalmaskodott, amíg minden szépen együtt nem volt a tulipános ládában, szöszmötölt a kamrában, a magas szárú fűzős cipőjét addig fényesítette, míg nem csillogott, mint a tükör. Azután odament Michalhoz, és még egyszer megpróbált beszédbe elegyedni vele.

— Michal... én meghalok — mondta.

Michal bükkfát hasogatott. Föl sem emelte a fejét.

— De én igazán meghalok, Michal — mondta az öreg. — Nem hazudok.

Michal nem felelt.

Eltelt néhány nap. Egy délután Michal, hazatérve az erdőről, látta, hogy az öreg a kedvenc helyén, a pajta küszöbén üldögél. Bement a szobába, s jó egy órát benn maradt. Amikor újból kijött, az öreg úgy ült az ajtóban, mint az előbb. Michal odament hozzá, s meglátta, hogy vállával az ajtófélfának dől, s a haja csupa pelyva.

— No mi az, tata — szólt hozzá, és ujjával megbökte. Ettől az érintéstől az öreg megmozdult, és arccal lefelé fordulva tehetetlenül az átforrósodott földre csúszott. Michal lehajolt, visszaültette a küszöbre az öreget, s az inge alá nyúlt. A fekete gumigyűrűvel összefogott bankjegyköteget, amely még meleg volt, a nadrágja zsebébe süllyesztette, fölnyalábolta a testet, és bevitte a kamrába. Kinyitotta az ablakot, meggyújtotta a fa gyertyatartóban előkészített gyertyát. Odavetett egy-két szót az asszonynak, és lement a kocsmába. Megállt a söntésnél, tompán bámult a füstös falra, hallgatott.

— No mi az? — szólította meg a kocsmáros.

Michal egy ötszá koronást dobott a pultra.

— Meghalt az apám — felelte. — Adj egy sört meg egy negyed liter pálinkát.

A kocsmáros sört csurgatott a korsóba. Visszatolta az ötszázast Michalnak.

— Vidd el — mondta. — Már nem érvényes.

— Hogyhogy nem érvényes? — hökkent meg Michal.

— Nincs értéke — magyarázta a kocsmáros. — Semmit sem szabad mérnem, csak hetes sört. Űj pénz lesz.

Michal zavarba jött.

— De nekem... nekem nincs más ...

A kocsmáros Michalhoz hajolt.

— Menj ki a konyhába — súgta —, szólj, hogy töltsenek valamit, ha már meghalt az apád, Isten nyugosztalja ... Valahogy csak megegyezünk.

Késő éjjel részegen kapaszkodott felfelé az irtványra Michal, csetlett-botlott a fagyökerekben, de nem szitkozódott. Éppen csak rá akart gyújtani, a zsebébe nyúlt, előbb gyufát, majd cigarettát keresett, s amint kotorászott a zsebében, egyik ezres bankót a másik után húzta elő, a szél sorban kikapta a kezéből és szétszórta az éjszakai erdőben.

Hideghéty Erzsébet fordítása