Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Egri Viktor: Csehov (1860—1904)

a földön oly korlátozott, ahhoz a sajátságos, kétkedő és oly végtelenül megnyerő, csöndesen fellépő szerénységéhez, amely azután meghatározta egész szellemi és művészi magatartását, beleszámítva még azt az ösztönt is, hogy ebből a szerénységből művészvolta egy különös kvalitását alkossa, s léte egyik különleges varázsává emelje.”

Csehov Ausztriában, Olasz- és Franciaországban többször is járt gyógyulást keresve, míg végül eldöntötte, hogy a Krímben, Jaltában telepedik le. Ekkor adta el hetvenöt- ezer rubelért műveinek kiadási jogát, hogy tervét megvalósíthassa. 1898-ban anyjával és Mária húgával Jaltára költözik, megveszi a telket és felépítteti a házát, amely élete utolsó esztendeiben lehetővé tette, hogy nagybetegen is aránylag nyugodtan alkothasson. (Halála után a húga 1957 januárjáig gondozta a házat és látta el a múzeum igazgatói teendőit.)

Gondolatban újra végigjárom a polgári ízléssel berendezett sokszobás ház lakályos földszintjét és emeletét. Nem emlékszem valami hivalkodó díszre, fényűző bútordarabra, annál beszédesebben hatottak rám a fényképekkel elborított tapétás falak; az emléktárgyak sokasága is világosan éreztette, hogy olyan ember lakta a házat, akinek minden percét beöltötte hivatása. A kis hálószobában az ágy mellett kis asztal. Itt vetette papírra olykor gondolatait, ha a láz nem engedte letelepedni íróasztala mellé. íróasztal jutott az emeletre is, ám az az üveglappal letakart asztal volt igazi műhelye, azon írta utolsó nagy színműveit, itt írta A kutyás hölgy, a Karácsony előtt című elbeszéléseit, és utolsó novelláját, A menyasszonyt, amelynek hőse, a Nyinák, Olgák és Szonyák sorsát szaporító Nagya azért hagyja el a kisvárost, mert — ellentétben a jövőt felérezni képtelen vőlegényével — ő már megérzi, vizionálja a fordulatot:

„Ö, bár csak beköszöntene az új, derűs élet, amikor az ember egyenesen és bátran nézhet szembe sorsával, vidámnak és szabadnak érzi magát. Már pedig előbb vagy utóbb okvetlenül beköszönt ez az élet.”

Alig hallottam a kalauzoló kislány magyarázó szavait, annyira megejtett a ház minden zugából áradó hangulat. Lenn a földszinten, a háló- és dolgozószobában minden a helyén maradt, az emeleten is érintetlen Csehov feleségének, Olga Knyipperovának, a Moszkvai Művész Színház színművészének szobája. Cicomátlanul egyszerű, akár a kissé tágasabb ebédlő, ahol Csehov a házában gyakran megforduló barátait megvendégelte. Talán nem is annyira a sok emléktárgyat megőrző muzeális gondosság lepett meg, mint inkább a kis szobában megülő múltnak életre támadása. Annak tulajdonítom ezt a különös megejtő hatást, hogy az itt járt tudósok, irodalmárok, művészek neve — ahogy kalauzunk elhadarta őket — mind ismerősen csengett. Egyszerre, szinte tapintható valósággal életre támadt a századforduló szellemi világa.

A közel hat esztendő alatt, amit Csehov a Fehér dácsában töltött — így nevezik Jaltában az író tuszkulánumát —, a tavaszi és nyári hónapokban ide látogattak Csehov íróbarátai: Gorkij, Korolenko, Kuprin, Bunyin és Dimitrij Manyin-Szibirják. Az itt járt Iszaak Levitannak egy sugarasan szép tájképe a dolgozószoba falát díszíti. Csehov festőfivérének festménye, A szegénység nem éppen odaillően az ebédlőbe került. Ebben az ebédlőben énekelt Saljapin, a bronzgyertyartós pianínón a századforduló nagy muzsikusai, Szergej Rachmaninov és Alekszandr Spendarov játszottak. Itt beszélték meg a szerzővel Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko, a Moszkvai Művész Színház vezetői színjátékainak rendezői problémáit.

Az üvegablakos verandára a kert fáinak koronái vetettek árnyékot. A hársak és nyírek egy részét még Anton Pavlovics ültette; a keskeny utak szegélyein virágzó rózsabokrok illata az író utolsó sétáira emlékeztetett. 1904. áprils 30-án aludt utoljára ebben a fénytől, napmelegtől elárasztott fehér dácsában, másnap, május elsején vissztért Moszkvába, ahol kezelőorvosa megvizsgálta. Jaltába többé nem tért vissza, orvosa tanácsára Baden- weilerbe utazott, ahol 1904. július 2-án örökre lehunyta szemét.

A mai orvostudomány bizonyára hosszú évekkel, talán évtizedekkel meghosszabbította volna életét. Ki tudja, mennyi remekművel ajándékozta volna meg hazáját ez a tehetség szabadságát és elhivatottságát hirdető nagy elbeszélő, a drámaírás utolérhetetlen lírikusa? De az életmű korai halála ellenére sem csonka, ugyanúgy a teljesség érzetét kelti, mint a huszonhat esztendős korában, menekülés közben, Segesvár közelében pi- kával átdöfött Petőfi, mint a görögök szabadságáért 1822-ben életét feláldozó Byron, a tengerbe veszett Shelley, a párbajban halálos sebet kapott Puskin vagy a tüdőbajban oly fiatalon, huszonnégy évesen meghalt Jirí Wolker.