Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)

a kenyeret szelő konyhakés. Ott maradt az ajtóban, odacöwekelve a küszöbhöz, mintha ólomból volna a lába, csak a fejét fordította felém, amikor kijöttem a szobából.

— Elmentek?

— El.

Füttyök hallatszottak. A csapatot összeterelték. A tisztás szélén az őrnagy állt tisztjeivel. A malomtól a hegyre vezető úton friss nyomokat találtak a hóban. Legalább ötvenfőnyi csapat járt erre éjszaka.

— Tudtam, hogy itt bujkálnak éjszaka. Innen kapnak élelmet — hallottam az őrnagy ot, és vártam parancsszavára, hogy gyújtsák fel négyfelől az irtványt. A Hodul-hegy felöl akkor egy szakasz bukkant fel. Šimončič falujának megszállói voltak. Parancsnokuk odasietett az őrnagyhoz, és előírásosan tisztelgett.

— Most kifüstölöm az egész hegyet — mondta az őrnagy. — Éjszaka partizánok jártak erre.

— Ma éjszaka? — csodálkozott a szakasz hadnagya.

— Lent voltak a malomban. Biztosan vacsorát kaptak, ott, aztán feljöttek ide. Legalább ötvenen lehettek.

— De kérem, őrnagy úr, ma éjszaka én jártam a malomban az embereimmel, én jöttem fel aztán velük. Látnunk kellett volna minden gyanús jelet. Ez az én rajonom. Éjszaka egy lélek nem mozdult az egész hegyen.

Az őrnagy érthetetlen káromkodást morgott, és elhallgatott. A hadnagy a saját tisztjei előtt aligha mutathatta, hogy félelemből és bosszúvágyból, bizonyíték nélkül gyújtogatni készült.

Takarodót fúvatott.

Február elején mesébe illően szép volt a hóborította dombvidék. A távolban a Javor- hegyen fehér hósapka ült. Ha kisütött a nap, belefájdult a szem a nagy ragyogásba és szikrázásba.

Nem lehetett ellenállni ennek a fagyos, tiszta fehérségnek, amely eltüntetett mindent, ami szűkös, szegény életre, kopottságra vallott. Megszépültek a rogyadozó tetők, a korhadó, elfeketedett kerítések, a kisablakos, alacsony házakhoz tapasztott rozzant ólak és düledező kamrák. Legalább egy órára ki kellett menni a csábító fehérségbe, elindulni a kitaposott ösvényen a malom vagy az öreg iskola felé.

Berg úr, Ica férje, egy kora délelőtt felszólított, hogy kísérjem el a malomba, talán sikerül kis búzalisztet szereznie, amivel sovány kosztunkat megjavíthatnánk. Báránybőr bekecsében elég parasztosan festett, s még a pápaszem sem tette gyanússá, mert az egyik szárát közönséges drót pótolta. Cigányos, barna képének teljesen elveszett az „úri” jellege. És abban a csábító nagy szikrázásban teljesen megfeledkeztem, hogy őzbarna, városias télikabátomban egy cseppet sem hasonlítok arra a Jozef Mihalikra, aki személyazonossági igazolványom szerint volnék.

Akinek a nevét bitorlom, itt született a szomszéd irtványon, de már nincs az élők sorában. Betéve tudom életrajzi adatait, rokonokra is hivatkozhatom, ám irtványosi életem hatodik hónapjában eszembe se jut, hogy ebben a hórengetegben, a fagyos tél végi délelőtt csendjében akadjon valaki, aki igazoltatna.

Könnyelmű voltam, végzetesen könnyelmű; csúnyán ráfizethettem volna erre a sétára. Szerencsésnek mondhattam volna magam, ha csak a Reichbe deportálnak. Ám megeshetett volna, Öturán vagy Miaván rövid kihallgatás után agyonlőnek. Nem túlzom el, megtörtént ez másokkal is.

A malomhoz vezető ösvényen hirtelen két fegyveres bukkant fel. A partizánok legtöbbje hosszú bőrkabátban jár, ezeken valami furcsa keverék egyenruha, ami sem a német véderőé, sem a szlovák gyalogosoké.

— Vlaszov zsoldosai! — ismerte fel Berg úr hamarább.

Talán ha előbb pillantjuk meg őket, még a házak közelében, feltűnés nélkül visszafordulhattunk volna. így azonban folytatnunk kellett az utat. Mormolunk valami köszönésfélét, és egykedvűséget színlelve elmegyünk mellettük. Aligha van parancsuk, hogy fényes délidőben megállítsák a tanyasiakat.

De az én jól szabott, városias télikabátom szemet szúrhatott az egyiknek, mert amikor a közelükbe értünk, lekapta nyakáról a fegyvert, és csövét egyenesen a mellemnek szegezte: