Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)
— Bumazska! Igazolvány! — harsogta erélyesen. A másik is megállt, fegyverét a vállán hagyta. Szemük mongolos vágásából gondoltam, bizonyára Don vidéki vagy krími tatárok. Berg úr berezelt, a szeme ijedten rám rebbent, amikor a puska öt vette célba. Bekecse belső zsebéből előkaparta az igazolványt. A tatár átvette, és figyelmesen nézegette. A latin betűs írást nyilván nem értette, de mert a bekecses Berg úron nem talált semmi gyanúsat, egy kurta mozdulat kíséretében visszaadta az igazolványt. Most ismételten engem sürgetett, és bár nem értettem dünnyögő morgását, tévedésről nem lehetett szó: igazoljam magam. Nem, ennek a harapós fogú, harcias fiatalnak a kezébe nem adhattam a fényképes iratot. A fotó bekecses, báránybőr süveges férfit mutat. Vaknak kellene lennie, hogy ne lássa első pillantásra: az igazolvány hamis. Nyitva volt a télikabátja, a zubbonyát sem gombolta be a nyakán, kikunkorodott a melle sötét szőrzete. Nem tudom, mi súgta nekem, hogy rámosolyogjak, odanyúljak a szőréhez, és egy kicsit megcibáljam. — Hallja, barátom, ebben a hidegben megfázhat — mondtam szlovákul, és megpas- koltam könnyedén, játékosan. A tatár szeme rám villant, aligha érthette meg, mit mondtam neki, egész képén furcsa zavar ült, mint aki nem tudja, mitévő legyen. És nekem ebben a pillanatban döntenem kellett, félretoltam puskája csövét, és egyet léptem előre. Fél testtel visszafordulva még intettem a két tatárnak, és rászóltam a dermedten álló Berg úrra: — Gyerünk! Éreztem a hátamban a két legény szúrós tekintetét. Nem tettem eleget a felszólításnak, a parancsnak. Ha komolyan veszik az igazoltatást, akkor az egyik vagy mind a kettő felemeli a fegyverét, és hátba lő. Ilyen esetben nyilvánvalóan az az előírás, hogy előbb figyelmeztetően rám kiáltanak: Állj! De én tapostam tovább a havat, és vártam a kiáltást, a fegyver závárzatának csatta- nását. Talán még a lövést is meghallom, mielőtt a havon elterülnék. Az ember nem születik bátornak, senki sem születik hősnek, bennem is ezer rettegés élt, százfajta gyötrelmes félelem, ám az olyan pillanatokban, amikor megsemmisülés fenyegetett, és semmi esélyét nem éreztem, hogy megmenekülhetek, a szívem nem rándult halálos görcsbe. Nincs ennek semmi köze a bátorsághoz, és nem is fatalizmus. Nem néztem hátra, s nem álltam meg; a legkisebb megtorpanás gyanút ébresztett volna. Egy villanásnyira mégis vad kényszer kapott el, hogy szökkelve, ide-oda dobálva a testem futásnak eredjek, ahogy azt valamikor régen, katonakoromban megtanultam, hogy rossz célpontot adjak, és a golyó célt tévesszen. Szerencsére nem engedtem a kényszernek, és ugyanabban a tempóban haladtam tovább. Forró verejték öntött el. Még néhány lépés, és elérem a kanyart, azon túl a patak hídját. Ha addig nem hangzik el a kiáltás — menekülök. Nem tudom, mi járhatott Berg úr fejében, és miféle ösztön sugallhatta neki, hogy ő se szaporázza meg lépteit, ne nézzen kíváncsian hátra, vajon követnek-e minket? A patak túlsó partján fenyők között vezetett az ösvény. Itt már visszapillanthattam. A két tatár felfelé kaptatott a domboldalon, és csakhamar eltűnt a szemünk előtt. Berg úr is megállt, levette szemüvegét, hogy megtörölhesse verejtékes homlokát. J— Forduljunk vissza! — Nem — ráztam a fejem. — Bemegyünk a malomba. Elég volt egyszer megkísérteni a szerencsénket. A zord tél ereje lassan megtört. És ahogy enyhült a fagy, bennünk is enyhült az állandó feszültségben töltött várakozásnak kínzó érzése. A remény, hogy a háború utolsó hónapjait vagy csak utolsó heteit átvészeljük, mindjobban megerősödött. A fülünkbe jutott hírek egyre kedvezőbbek lettek. Azt hiszem, körülöttünk az irtványokon egyetlen tanyasi sem akadt, aki bedőlt volna a goebbelsi propagandának, hogy az állandó visszavonulás csak frontrövidítés, ami arra jő, hogy az új csodafegyverekkel hatásosabban
