Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)
a lelkemet, én egyetlen elfogott partizánt sem ölettem meg... Kegyelem, emberek! Gyermekeim vannak, hagyjatok élni! A partizán kitépte magát az öleléséből. 4 parancsnok közelebb lépett. — Érted, mit üvöltött, Alekszej?... Két gyereke van, és élni akar... Neked három gyereked volt és feleséged. Alekszej szótlanul felemelte géppisztolyát, és egy csattanó, rövid sorozattal elnémította a halálfejes jelvényű tisztet. — Gyalázatosak, még meghalni sem tudtok!... Sok halált láttam, sok be nem hegedő sebet ütöttek rajtam. De ennek a halálfejes Gestapo-tisztnek pusztulása más halál volt: ítéletet hajtottak végre rajta. Nem ismertem a bűneit, de hogy bűnei voltak, abban nem kételkedhettem. A fiatalon kapott századosi rang elárulta, hogy az Európát újjárendezni szándékozó fasiszta rendnek hűséges kiszolgálója volt. Később, a felelősségre vonás esztendeiben gyakran elhangzott a védekezés. — Parancsot teljesítettem!... Parancsra tettem! De én sem őt, sem társainak tízezreit nem tudtam felmenteni. Hajnal felé Štefan felvert álmomból. — Baj van, uram! — Miféle baj? — Minden pillanatban nyakunkra jöhetnek a Gestapósok. (Štefan minden náci egyenruhást Gestapósnak tartott, az SD és az FS embereit is, akiknek sapkáján nem volt halálfejes jelvény. Én sem ismertem ki magamat: miféle szerzet a scharführer, az ober- sturmbannführer, és miféle alakulat emberei végzik az őrszolgálatot). — Ha kiderül, mi történt itt tegnap este, fejünkre gyújtják az egész irtványt. — Nyugalom, Števo. Nem derül ki semmi, ha nem akad áruló. — Egész éjszaka nem aludtam — vallotta be, és sárgás, zavaros fényben tüzelő pillantását rám szegezte. — Holnap bizonyára a fél irtványt berendelik Miavára. Mindenkit figyelmeztettem, tagadják le, hogy a náci tisztek itt jártak. — Ezt rosszul tette, Števo. Helyre kell hozni a hibát, amit ez a máskor oly józan, de most összezavart Števo hebehurgyán elkövetett. Meg kell értetni az egész irtvánnyal, hogy éppen a tagadás fonhatja nyakukra a hurkot. Kaiser őrmester és mások is tudják, hogy a tisztek itt jártak. — Hát ne tagadjuk le? — Éppen ellenkezőleg, valamennyien valljátok be nyugodtan, hogy itt voltak. A kocsmában megittak néhány korsó sört, aztán meglátogatták a tanítónőt. Pontosan ezt mondja mindenki. Ha az SD miavai emberei látják, hogy nem titkolunk, nem takargatunk semmit, feltétlenül el fogják hinni, hogy az irtvány ártatlan, a tisztek halála itt senkinek a lelkét nem terheli. Števo képe lassan felderült, halkan füttyentett egyet, s a szokott módon, hetykén félrecsapott sapkájához emelt ujjakkal tisztelgett. — Értem, mester! Megyek, és helyreigazítok mindent. Kilenc felé futár jelezte, hogy őrjárat közeledik. A fiatalokkal együtt én is elrejtőztem. Estefelé, amint a sötétség beállt, Števótól megtudtam, hogy Kaiser őrmester vezette a szakaszt. Délig kutatott a Borsó-dombon, és vallatta a tanyasiakat. Később lovasok jöttek: a viaduktot és a Miavára vezető hadiutat szemmel tartó SS-század őrnagya, három tisztje kíséretében. A kocsma előtt megálltak, és a vörös képű Kaiser pattogó szóval leadta a jelentést, hogy alaposan átkutattak mindent — eredmény nélkül. — Mindenkit lefogni, aki utoljára látta őket — adta ki a sovány agárarcú őrnagy a parancsot. — A tanítónőt is. Aztán az egész bagázst vigyétek be a kommandóra. Kaiser őrmester kegyes hangulatban volt. Megengedte, hogy a letartóztatottak szánba üljenek. Öten voltak: kocsmárosné, a tanítónő, két idősebb telepes, és egy karján sebesült fiatal katona, aki azt vallotta, hogy az öreg iskola közelében látta elmenőben a szánt. A Hodul-hegy felé tartott. A miavai parancsnokságon nem történt baj. A vallomások közt nem akadt ellentmondás. Minden összevágott.
