Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)

Amikor az irtvány végében, sétámról hazatérőben találkoztam vele, jobbja két ujját sapkájához emelve, üdvözölt.

— Kik vannak a kocsmában? — kérdeztem.

— Csak néhány öreg sörözik.

Kisvártatva egy közelgő szán csilingelősét hallottuk. A kocsma felé tartott. Leshelyünkről láttuk, hogy négyen ülnek benne. Észrevettem, hogy Štefan nyugtalan.

— Mi baj, Števo?

—' Meg kellene kérnem a kapitányt, intézzék el a tiszteket az erdőben.

— Nem volna jó, Števo. Zárt helyen kell rájuk törni. Hirtelen, hogy ne nyúlhassanak fegyverhez, és egyikük se menekülhessen.

Alig fél óra telhetett el, amikor újból felhangzott a csilingelés. Ezúttal megálltak a kocsma és iskola közti úton egy kertes ház előtt. Az iskola erdőre néző sarokszobájában a fiatal tanítónő lakott.

A három tiszt kikászálódott a szánból. Alig tűntek el a házban, az erdő felől károgás hallatszott.

— Uher kapitány az embereivel — suttogta Števo.

Bokáig érő fehér hóköpenyben szálas emberek tűntek fel a holdtól, hótól megvilágított éjszakán. Tízen voltak. Hárman felmentek az útra a szánhoz, hárman beléptek a házba. Maga a kapitány ment elöl. A többiek kint maradtak.

Ami bent történt, azt reggel a tanítónő mesélte el. Vendégei a szesztől kiveresedett arccal ültek az asztal körül. A tisztek látogatásától riadtan ő pillantotta meg először a belépő parancsnokot. A szája elé kapta a kezét, és felsikoltott. Ekkor már élesen csattant a partizántiszt parancsa:

— Kezeket fel! Ha valaki megmozdul, keresztüllövöm!

Németül hangzott el a parancs. A másik két hóköpenyes pillanatok alatt összeszedte az ágyra hányt pisztolytáskákat.

— Szedjétek a kabátokat, és gyerünk! Kint az országúton lefogták a szán kocsisát. A sváb legény sírva bizonygatta, hogy rákényszerííették az SS-egyenruhát. Könyörgött, fogadják be maguk közé, sohase volt náci, nem is szimpatizált velük.

— Unjuk ezt a nótát, ezerszer hallottuk! — kiáltott rá az egyik hóköpenyes, aztán felült a szánra, és elhajtott. Két kilométerre az iskolától leszállt, ostorcsapásokkal megbokrosította a lovakat. A szán kocsis nélkül veszetten siklott tovább...

Amikor a német tiszteket kivezették a házból, és a menet bekanyarodott az erdőbe, Števo intett, hogy észrevétlen kövessük őket.

Oly mérhetetlen izgalom lett úrrá rajtam, hogy minden elővigyázatosságot, Mária intelmeit feladva, követtem Števót.

A menet letért a járt ösvényről, és egy vízmosás szélén megállt.

Tisztán hallhattuk, amint az egyik tiszt engedelmet kért, hogy cigarettára gyújthasson.

— Urak, mondanék egy-két okos szót. Torkig vagyok ezzel a háborúval. Régen tudom, hogy elvesztettük, de ezt a mundért nem tudtam elhányni, átszökni az oroszokhoz. A szüleim látták volna kárát. De most már semmi se köt... Elmegyek magukkal.

— Kár a beszédért, hadnagy úr... Korábban kellett volna megokosodnia, és nem törődni vele, mi lesz a szüleivel.

A hadnagy összegyűrte ujjaä közt a félig elszívott cigarettát, és eldobta.

— Igaza van, én is megölném magukat. Most maguk a szerencsésebbek. Az ördögbe ...

Két lövés dördült el egyszerre. A hadnagy térdre bukott, kezével a mellét kaparta, és felnyögött. A harmadik golyót a fejébe kapta, s hangtalanul elnyúlt a havon. Utána végeztek a másik hadnaggyal és a legénnyel is.

A százados eddig még győzte önuralommal. Most viszont rángatózni kezdett, őrjöngve felüvöltött, s belekapaszkodott az egyik hókö<penyes karjába.

— Kamerad, ne lőjenek agyon. Két gyermekem van! Nem akarok meghalni... Vigyetek magatokkal! . .. Istenem, irgalmazzatok!

A partizán eltaszította, a százados a hóra bukott, és a másikhoz kúszott, átkarolta térdét, és az iszonyattól halálra váltan üvöltötte tovább:

— Kegyelem! ... Én emberséges voltam mindig. Utáltam a vért... Az Úristen látja