Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Egri Viktor: Tél az Irtványon (regényrészlet)

Lidice, Oradour tragédiái nem ütnek szíven? Templomokat siratsz, de nem a reimsi székesegyházat, az ukrán falucskák felperzselt templomait, a Donyec-msdence romokká lett gyárait, ahol vas és kőszén változott ízes kenyérré. Te csak azt érzed veszteségnek, amit a megtorlás omlaszt össze, és nem látod a bűnök forrását, az eredendőt ebben a világégésben! ...

Aznap Biermann-nal, a mészárossal találkoztam.

— Már siránkoznak, érzik a vesztüket, siratják a pusztuló kultúrkincssiket.

Biermann úr úgy vigyorgott rám, hogy kerek képén megrándult a bajusz.

— Csak keseregjenek és fussanak, innen is szedjék a sátorfájukat.

A szeme hirtelen tűnődő lett.

— Örülök, hogy megismertem magát. Tudom, maga a kommunistákhoz húz... én meg, őszintén bevallom magának, jóformán azt sem tudom, mi fán terem a kommunizmus. Mindig polgár voltam, de próbáltam mások károsítása nélkül megélni. . . Nem tudom, milyen világban élnek az oroszok. De azt tudom, amíg én itt ülök a melegben tétlenül, és csak várok, lesem a híreket, böngészem a térképeket, ők harcolnak, meghalnak azért, hogy megmentsék az én kis életemet.

Elfogott az ámulat. Hát ilyen gondolatok járnak az Úr angyala hívőjének, a csoda- várónak a fejében?

— Uram, ha meglátom az első orosz katonát, én leborulok lába elé és megcsókolom. Más talán megöleli, de nekem ezt kell tennem.

Fellengzősen, kissé teátrálisan hangzott, ám ugyanakkor szívből fakadóan őszintén. Ugyanazzal a fanatikus rajongással, amilyennel megmentőjéről, az Űr angyaláról szólott, aki a vágújhelyi állomáson lökte a nyitott ajtó felé, és vitte a forrón dohogó mozdony előtt a csejtei útra.

— Igen, uram, leborulok a lába elé — ismételte —, mert tudni fogom, hogy újra megszülettem. Most csak amolyan járó-kelő, eleven halott vagyok, de akkor feltámadok. Én nem tudom, mit akarnak ezzel a világgal, és miben hisznek, de ha nekem meghagyják az én hitemet, akkor követni fogom őket, és boldog leszek az ő világukban.

Nem tudtam, minek örüljek jobban, Kaiser őrmester keserűsének vagy Biermann groteszk vallomásának.

Másnap a Hodul-hegy felől két szánon német tisztek jöttek fel s Borso-dombia.

A tanítónő, egy huszonöt esztendős fiatal asszony, akinek férje a felkeie^kui n'mfct fogságba esett, elmesélte nekem, hogy a tisztek gondosan szemügyre vették az iskolát. Egy századnak kerestek alkalmas szállást. A széljárta, rozzant épület nem felelt meg nekik, túlságosan veszélyes helyen áll — ezt megértette a tanítónő, amikor a náci tisztek egymás között beszéltek —, négyfelől támadható, nehezen védhető. Az egész Borsó-dombon nincs más rendes hely, ahol száz ember együtt elférhetne, nem aprózhatják szét az erejüket az irtvány lakóházaiban és pajtáiban.

így kerülte el a Borsó-domb a megszállást. De reggel megkezdődött a rendszeres hajsza a partizánok után. Egy-egy települést nagyobb osztagok fogtak körül, és házról házra járva kutatták át. Ahol idősebb altiszt vezette az osztagot, a keresés lanyhán és felületesen folyt. Minden nagyobb pajtánál rajtaütéstől tartottak, be se kukkantottak.

Az ősszel készített búvóhelyek most jó szolgálatot tettek. Legtöbbjét Stevóval én kerestem ki, és építettem. Ahol az istálló nagysága megengedte, fallal elválasztottuk egyik részét. A belépőnek a félhomályban nem tűnhetett fel, hogy bent kisebb az istálló, mint kintről látszik. Az elválasztott, alig egy méter széles résznek nem volt az istálló felől bejárata. Fent, a padláson egy kis nyílást vágtak a padmalyba, s onnan ereszkedtek le az elbújni kényszerülők a falhoz támasztott létrán.

Ilyen bunkerben többször éjszakáztak szökött katonák és bevonulásra kötelezett fiatalok. Napközben is ezek a vaksötét odúk adtak menedéket, amint futár jelezte, hogy az SD emberei partizánok után kutatnak. A futárszolgálatot kisiskolások látták el a telepek közt, s így mindig maradt néhány perc az eltűnésre, a nyomok eltakarítására.

Ügy emlékszem, mindössze három katonaköteles legény került horogra. Bevitték őket Vágújhelyre, másnap kettőnek sikerült kiszabadulnia a kaszárnyából.

Egy este Štefan, szokása szerint, végigjárta a házak és kertek közt kanyargó utat, és hazakergette a gyerekeket. Egy intésére a felnőttek is eltűntek a házakban.