Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Varga Imre: Doktor Narcisszosz (80 éve született Szabó Lőrinc)
közepe táján nagyméretű festmény-portré lóg (talán Bernáth Aurél munkája), s embermagasságban pedig fejszobor. Mindkettő Szabó Lőrinct ábrázolja. Ez a fénykép azt jelzi, hogy ez a tudás- és könyvtisztelő ember legalább annyira fontosnak tartotta önmagát, mint az irodalmát, a könyvet. Persze nem azzal a gőggel, mint Ady, s nem úgy, szerzetesi önfeláldozással, mint Babits. A hölderlini alkatú poétákat, az örökké kételkedőket, hívő-hitetleneket, amilyen ez a magyar Doktor Narcisszosz volt, nemigen kedveli saját koruk. A jelent és a jövőt reménytelennek, hiábavalónak látják és ábrázolják, s ezért az a réteg, amely erőt, optimizmust vagy hitet vár a költészettől, csalódottan teszi vissza helyére az alig olvasni kezdett könyvet. Mások viszont, akik menekülnének a jelenből antik színterekre, természetbe, mítoszokba, keserűen veszik észre, hogy a modern Orpheuszt oda is elkísérik köznapi gondjai, s hogy a lantszóba gépzaj, pénzcsörgés, tüdőbetegek köhögése vagy eszelős visítás vegyül; ha ugyan nem éppen ez a hang az uralkodó. A költő még a „fehérruhás cseresznyefák” alatt sétálva és a „részeg napfény” szelíd csókjai közijen is arra gondol, hogy tegnap megbántotta őt valaki. Könnyű volt élni, amikor még csak föld meg erdő érdekelt. Most, mintha rabszolgája volnék, a pénz s a város vasra vert. Hiába jövök ide ki, hogy nyomorúságom felejtsem: tegnap megbántott valaki és ma sincs semmihez se kedvem. Ez a magatartás önigazoló (valóság-idegen) filozófiákat keres, s találhat is, amennyit akar: Senecától Rousseau-ig, vagy még tovább a múlt század végének pesszimista gondolkodóig vagy a világ látszat-jellegét hirdető vallástalan vallásig, a hinduizmusig, illetve Konfucius és Lao-ce világmagyarázatáig. De ezek a bölcseleti rendszerek csak ideig-óráig képesek elodázni a napi gondokkal való törődést, különösen olyan költő esetében, akinek élete felelősségre és gyakorlatiasságra épül. Szabó Lőrinc költészete pedig kísérlet arra, hogy az örökigazságok, kinyilatkoztatások, misztikum és a megélhetés gondjaival küszködő alkotó, a mindennapokban élő ember s osztályának, a polgárságnak felbomlását, hanyatlását látó ember közti szakadék fölé emeljen hidat. Egyeztetni önfeltárást, és moralizmust! Ez az állandóan ugráló tekintet a költő negyedik és ötödik kötetében (A Sátán műremekeiben s a hat évvel későbbi Te meg a világban] szinte eszelőssé válik. Minden rossznak okozója a pénz — mondják a versek, vagy inkább kiáltják, harsogják, üvöltik. Az expresszionizmus- és a magyar avantgard éppen ebben az időben hat valamelyest verseire. Ha mi már nem is a pénzt tartjuk minden rossz okozójának, hiszen a pénz inkább okozat, mintsem ok, mégis elámulunk azon a hatalmas indulaton, ami A Sátán műremekeiből kicsap. S természetesen következnek a pénzt átkozó lázas sorokra a Te meg a világ individualista szonettjei. A társadalomtól való elfordulás, a világ-talan élet filozofikus igazolásai, a Rigvéda vagy a Tao Te king. S mondjam-e, hogy Szabó Lőrinc társadalom nélkül nem jól érzi magát? Hiába rendeződnek ekkor anyagi körülményei, közösséget akar, ha csupán családnyit, akkor is. Ez a Különbéke verseinek ideje. A családi idillé, a természetlíráé s játékkal s olykor humorral is csillogó keleti verseké (Szun Vu Kung lázadása, Dsuang Dszi álma). Tudom, egy költői életmű értékeit nem pusztán a szemlélete teszi. így Berzsenyi is könnyűszerrel kisebb költői tehetségű kortársai mögé állítható volna. Hiszen közismert — 1. lexikonadat —, hogy egy lecsúszó osztály érdekeit képviselte. De milyen versekkel! S most ennek a rövid írásnak vége felé igazságot kell szolgáltatnom Szabó Lőrincnek is. Verseit évekkel ezelőtt szinte naponta olvasgattam. Nietzschével, a hindu mítoszokkal és Hörderlinnel együtt. Amikor azt hittem, hogy nem a történelem folyamata az érdekes, hanem az idő feletti igazságok. Amikor azt hittem, a lakható világot ben
