Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Varga Imre: Doktor Narcisszosz (80 éve született Szabó Lőrinc)

sőnkben kell megteremtenünk. Amikor bolhás albérletekben, nedves falú vityillőkban álmodoztam a magam szigetéről, a Robinson-életről. Amikor gyomorbajos csavargók, részeges segédápolók, meghülyült szakácsnők dorbézoltak apró ablakom előtt, a legolcsóbb borokat vedelve. S amikor a büdös latrina felől terhes patkányt láttam átosonni az udvaron. S amikor a nedves falakra vastag ceruzával fölírtam mindazt, ami olvasás közben megragadott. Volt ott Szabó Lőrinctől is néhány idézet. Ilyenek: véresre gyűlt vitorlák szánkáztak az egen; majd: egyszerre jelhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket; vagy: láng habzik mindenütt: zene, szín: az anyag titkos ablakain az lüktet ki-be, az égi láng; aztán: eleven tornyok, részegek, egymásba habzó emeletek: a fák virágpor fellege; vagy: a végső éjszaka egéről is az olthatatlan tűzvész rémült freskói lobognakI Folytathatnám még hosszú ideig, felsorolván mind a nagy „lényeglátó” képeket. De hát ez is igazságtalan részletezés lenne, egy-egy kis darab bemutatása az egész helyett. Mint ahogy annak tűnhetett bekezdésekkel ezelőtt a költő moralizmusának teljes elutasítása.

S itt talán nem érdektelen megvallanom azt, hogy Szabó Lőrinc szemléletét elemezgetve, magamról beszélek. Azt a szánandó fiatalembert látom most, aki tíz éve még az örökérvényű meghatározást kereste önmagáról és a világról. Azt azonban nem vette észre, hogy csodált költője szinte önéletrajzi regényét írta meg „moralista” verseiben. S hogy aki csak képeket lát a világból, ne mítoszokat fogalmazzon, hanem önéletrajzot. S akár versben is. Emberi próbaként.

Mostanában a Tücsökzenét és a Huszonhatodik évet olvasgatom. Magamról akarok írni verseket. Kiirtani magamban minden látomást. Hiszen már aludni sem hagynak éjjelente.

Turcsan László: Illusztráció