Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Varga Imre: Doktor Narcisszosz (80 éve született Szabó Lőrinc)
NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT SZABÓ LŐRINC Nem egészen mindennapi indulás volt Szabó Lőrincé. A mondanivalóval, indulattal teli fiatalember, akinek a világról való különvéleményére az akkori modernek — Ady, Ibsen, Schopenhauer, Nietzsche, Verlaine, Baudelaire és a szocialista gondolkodók —, másrészt viszont a mozgalmas politikai élet eseményei polgári osztály belső ellentmondásai (a szegény proletariátus és az elmagányosodás) is hatottak, ez a piszkos uniformizmusban és „milliárdokat érő káros, félszeg, naiv idealizmussal” Budapestre érkező poéta- jelölt az irodalmi életben először fordításkötetekkel jelentkezik. S furcsa módon nem a megcsodált moderneket tolmácsolja anyanyelvén, hanem két klasszikust, Omár Khaj- jámot és Shakespeare szonettjeit. Huszonkét éves, amikor első verseskötete, a Föld, erdő, isten megjelenik. Ebben a szabálytalan indulásban minden bizonnyal része volt a tapasztalt mesternek és barátnak, Babits Mihálynak, aki lakását és könyvtárát is megosztotta fiatal barátjával és angolul tanította őt. Verseit azonban mintegy másfél évig nem közli. Bizonyára féJió. óvó szeretetből, amelyet a lelkűnkhöz közelállókkal szemben érzünk, abból a szigorú barátságból, amellyel egyre nagyobb teljesítményre, önfegyelemre és tudatosságra ösztönözhetjük. Talán ez idő tájt alakul ki Szabó Lőrincben az a hajlam, hogy költő önmagát írás köeloen is meg-megcsodálja; s hogy nem tud azonosulni költő szerepével úgy, mint ifjúkora bálványa, Ady; ám olyan tárgyilagos sem tudott maradni, mint a húszas-harmincas évek Babits Mihálya. A huszonhat éves korában megjelent Fény, fény, fény fogadtatására emlékezve idézi föl a költő azt a kávéházi találkozást, mikor az idősebb pályatárs Móricz és Mikes Lajos sarokba szorítja őt. Móricz azt kifogásolja, hogy új kötete olyan, „mint egy nagyszerű színészkedés”. S ez ébreszti föl a költő kételyeit, úgy érzi, hogy verseinek „nagy tarkasága, szikrázása, túl heves gesztikulálása” még sok „rendetlenséget, következetlenséget, felületességet is takar”. Móricz következő mondatával még jobban megerősíti kételyeit. Azt mondja verseiről: „Olyan ésszel csinált dolgoknak hatnak.” A húszas évek közepe táján, mikor ez a kávéházi találkozás is történt, a magyar irodalomnak két erős vonulata uralkodott. Az egyik szemlélet letéteményesének Ady Endréi tekintették, akinek szemében a vers csak „cifra szolga” volt, a másik vonulatot pedig a poeta doctus Babits képviselte. Szabó Lőrinc már egész korán tisztában volt vele, hogy szüksége van a formai tudásra; Shakespeare szonettjeit tolmácsolni enél- kiil képtelenség lett volna. De az a biztos verstani képzettséggel, klasszikus alapanyagból dolgozó líra, amely Babits „hellenisztikus” korszakában nyilvánult meg a legerőteljesebben, ez az eszmény távol állt a Föld, erdő, isten, a Katiban vagy a Fény, fény, fény költőjétől. Közvetlenebb akar lenni, személyesebb. De az ő közvetlensége, akármennyire is fontos magánügyeket tár elénk, folyton magyarázza önmagát: a lírai hős gyakran Xiszól a versből, mert még emelkedett stílusú vallomása közben is színpadon érzi magát. Indulatosan gesztikulál, de nem oldódik fel egészen indulataiban, mert nézi, figyeli szerepét. Talán ezt az önfeledtség nélküli „lázat” kifogásolja verseiben Móricz és Mikes. A második háború vége felé készült fénykép jut most eszembe az írószobájában ülő költőről. A falak mentén mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcok, a szoba lakója pedig e díványon ülve méz a gép lencséjébe. Kezében nyitott könyv. A telisded-teli könyvespolc DOKTOR NARCISSZOSZ Varga Imre
