Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Bodnár Gyula: Krónikatoredékek (Kulcsár Ferenc új könyvéről)

pompájukkal első pillantásra a szemet, zenéjükkel pedig a fület hódították meg, méghozzá úgy, hogy aztán az ember már nem is kívánt a versek értelme, mondanivalója után nyomozni. Vallja be e sorok írója, ha zenét akar irodalmunkból, lágyan és vadul hömpölygőt, ezt a könyvet veszi elő. Mintha a lélek mesterségesen fölajzott állapotából fakadtak volna föl ezek a versek. De a szó- és képzuhatagban, a homályos lebegésben tisztán villan egy-egy gondolat, folytatódik a Napkitörések költője, ki gondolkodni földre ül, földbe térdepel, földön ülve vágy hinni jót. Tehát földközelben él, földközelből ingáztatja versét lelki mélységek és égi magaslatok között, komikussá tágítván az olykor fölerősödő hasadtság érzetét is, hogy választ kaphasson a „ki vagyok?” kérdésre. Az alapállása nem változik meg, csupán módosul. „Fojtott lángja körbe ég testemen / igazadnak, apám, éget, mégis viszem, / derekamról már ha leoldanám, I akkor tüzelne,, fájna igazán” — írja a Mennybéli sasok című versében, élet és halál foglyaként, és tudja jól költőnk, hogy „Aki roggyant, jaj, nem éghet, / gyümölcsöt szomjra nem téphet, I át a gyulladt történelmen / nem világít, sem szerelmen”, (Ének sírás után I); ugyanakkor azonban a bizonytalanság érzete is hangot kap: „Még nem tudom, még nem, jaj, Európa, / ordítozva felnövök-e jóra,” (Ének sírás után IV). Feleletért elegendő a József Attila emlékére írott szép versig előrelapozni. Az Edennek neveztem nemcsak nyelv- és verspróba volt a költő számára, egyfajta fölszabadulás, szemléletbeli tisztulás és az első, mámoros korszak lezárása is. Persze, ez utóbbi nem jelenti azt, hogy a költői elbúcsúzott önmagától, az ösztön vadonától, hiszen „a feneketlen óceánok mélyén” tovább „hullámzik, forr a titkolózó élet” —, nem jelenti azt, hogy létének nem faggató- ja többé, kisebb számára a szó, a nyelv élménye, nem hat már rá oly erővel a festészet. Kulcsár Ferenc pontosította feladatát, szellemi küldetését, figyelmének középpontjába a közösségi lét, a mindennap megélt nemzetiségi valóság és az anyanyelv került; másrészt csökkent a féktelen áradás, nagyobb értelmi hangsúlyt kapnak a szavak, gondolati töltést a képek, ha még olykor töredezettek is. Már a Krónikatöredékről beszélünk, az imént mondottakhoz ebből idézzük a Hajnali ihlet című verset:

Fejem még lecsavarva nyakamról, még kint, az avar deres ganéján.

A jelzések is kozmosziak még, láthatóak az idegen bolygók, piros kendőcskével integetnek.

November jó pénteki hajnala van, a gazda szunyókálva dől a láthatár szürke falának, az égbolt öreges kalapja lerántva még a szemére.

Sok még a munka, temérdek a tennivaló.

Össze kell állni egésszé, molytalanítani, irtani patkányt, erdőket lakályossá tenni, valamint otthonossá . az őszülő anyaföldet.

Végére kell járni még e nagy ihletnek, ennek a nagy anyanyelvnek, a világany any elvnek.

Végére járni — beretvaélen, amely egyébként a Páskánditól vett mottóban így szerepel: „S honnan tudnám: a beretva él / Vagy meghalt / Netalán rajta táncolok?”. Tulajdonképpen képnek is, helyzetnek is szokványos ez költővel kapcsolatban, mármint beretvaélen táncolni, és az is, amit Kulcsár tesz hozzá, egyúttal a közössége iránti elkötelezettségét, ragaszkodását kifejezvén: „Itt jó, a megtartó, éles éleken”, (Helyzet). A szójátékokkal gyakran és általában hatásosan élő költőnek egy másik versében is föltűnnek az élek, az utolsó versszakban így: „Mire sorsom kiteljesül — félek. / Sziklák, vasak, kemény élek — élek” (Az volt). Ilyen élek között sokféle — gyakran látomásos — vershelyzetbe hozza magát a ködtő, szüntelenül kérdezve, kételkedve, szülőföldjére is vissza-visszatérve (ékszerekért) — formálja líráját, hogy semmise hiányozzék belőle, mind tökéletesebb legyen, teljesíthesse neki szánt küldetését. Ugyanezért akarja tudni Kulcsár Ferenc, hogy jogai szerint miként és mennyit tehet. Persze, könnyen mondhattam az imént, hogy formálja költészetét, amely tehát még az alakulás állapotában van, hiszen a költő maga mondja e kötetében (is), hogy: „Túlnan, ott is én vagyok? / Én.

/ Már halkan hallható. 1/ Bár még vitatható” (Származás). Az azonban már régóta nem vitás, hogy hangja egyéni, jól megkülönböztethetőn zeng, e költészet olyan telita-