Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Bodnár Gyula: Krónikatoredékek (Kulcsár Ferenc új könyvéről)

KRÖNIKATÖREDÉKEK

Szomorú kamaszfej, lehajtott. Garbó műszálas szorításában a nyak, a mell, a váll, a kar, az egész felsőtest. (Egy kis kitérővel, idézzük ide Greta Garbó arcát, nem csupán azért, mert a leheletfinom és törékeny szépségű színésznőről nevezték el a magas nyakú, vékony pulóvert. Idézzük ide, lebegjen írásunk hátterében, díszével, a leglágyabb fuvallatra is könnyen fölhullámzó hajfolyammal. Később föltűnnek majd keményebb vonású arcok is, gyűrött, földrengéses férfiarcok, hogy aztán lassacskán valamennyi egy fültövig cigányfekete hajjal övezett arcban egyesüljön.) A szomorú és lehajtott kamaszfej Kulcsár Ferenc első önálló kötetének, az 1972-ben megjelent Napkitöréseknek a borítóján látható. Hogy a huszonéves költő tartásában msnnyi a póz, a „divat” és menynyi az őszinteség, fölösleges lenne firtatnunk, a nagyvárosba ő is messziről, a lsg- messzebbről jött idegenként, önmagát és társakat keresve élte az indulás mámeros idejét. „A fiú kacag s mindent úfraérez, mit eddig megsiratott vagy megítélt. Segítsetek rajta! Ö nem lett se part se kikötő — szüntelenül elárasztja a folyó. Szegény! Csak térdepel a napban — narancsszínű, lucskos foglya az időnek. Juttassatok neki a száraz földből, hadd lombosodjon szép erőlködésében!” — írta Segítsetek rajta című versében, hatvankilencben, húszévesen. Halljuk majd e segítségért kiáltó hiangot később is, de maghatározóvá egy másik válik, különösen a harmadik, legújabb kötetében, a Krónika- töredékben. Melynek borítóján már nyitott inggallérban, szabad nyakkal, fölemelt fejjel, szólásra kész ajakkal, és inkább bizakodó, mint szomorú tekintettel láthatjuk a költőt. Külső jegyek ezek, igaz, és összevetésüket a fennebb említettekkel mondhatná valaki felszínesnek, mégis úgy vélem, befelé mutatnak, változásokra, fejlődésre.

Az a másik hang a világot tanulni, megismerni, ugyanakkor szeretni és építeni is akaró költő hangja, mely már az imént idézett versben is föllelhető néhány sorral alább

— „Rejtsétek furulyája hat lyukába a világrészeket, hadd érezze a közösséget!” —, az építés motívuma pedig a Napkitörések elején, a Majdani múzeumban című versben jelenik meg: „Téglát, földet, meszet vonszolunk egy tiszta helyre, mondta, lakáska épül, kis lakás a földön." Itt még passzív szereplő a költő, egyszerű volt és sírt, a tenger drágasága járt eszében, de tudja már, hogy az építés nehéz lesz, jelzi tartalmával és hangulatával a vonszolunk ige. A mondatban egyébként van még két szókapcsolat, illetve jelző, amely az eljövő versek miatt érdemel figyelmet. A tiszta hely, egyáltalán a tisztaság az erkölcsi magatartásra utal, a kis pedig a kicsinyítő képzőkkel együtt válik az ellenpólusok közötti feszültséget növelő, hangulatteremtő, gyermeki szemléletet is idéző, fontos, és tegyük hozzá, szimpatikus, vonzó eszközzé Kulcsár Ferenc lírájában, aki már a kezdeti szakaszban igyekszik kijelölni helyét, feladatát: „Amit megtehetek megteszem”, „én szlovákiai magyar fiú”, „Kezem bunkója edzett s a napokat szétre- peszti” (Kijelentő mondatok); költőnek érzi, tudja magát, munkál benne ama híres belső kényszer: „Kidalolom magam a napvilágra, / mert nyugtalanság nekem: egy testben veled”, (A kétnemű isten hegedűse). Kulcsár nem találná meg önmagát, nem végezhetné költőként fölvállalt munkáját, ha nem lenne anyanyelvének szeretője, tisztelője, tanulója. Ez már a Napkitörésekben is nyilvánvaló, és még inkább a második kötetében, az 1975-ben kiadott Édennek neveztem címűben, noha nem ez jellemzője elsősorban e könyvnek. Hanem a magas fokú érzelmi telítettség, szavak kavalkádja, merész képzettársítások csapongása, dekadens hangulatok, helyenként adys sorok, szimbólumok útveszejtő erdeje — olyan kötött versek, amelyek a századfordulóra emlékeztető színBodnár Gyula