Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)

Amellett, hogy kiegészíti és új vonatkozásokkal gazdagítja a versnyitányban megfogalmazott képet, kapcsolódik ez a szakasz a Bi részhez is, méghozzá megint csak a dra- matikum jegyében. A lírai hős mögött csukódó „árnyékkapuk" ugyanis ellenpontjai a második strófa himnikusan szárnyaló, háromszor is ujjongva köszöntött „fény” motívumának.

— A zárótétel (B2) a második szövegegységhez kö'tődik. Részint úgy, hogy megismétli annak jellegzetes motívumait, részint meg ama ellentétező logika által, hogy a rokon strófa himnlkus hangzását elégiává oldja: „A télutó még nem érti a felhők forradalmát” az óhajtott idill, a teljes világrend kialakulása még lehetetlen; marad tehát az egyetlen esély, a C tételben megfogalmazott tanulság: a harc, a jobbra törő küzdelem...

Az Elmenvén elmentek a fák ... újabb remek darabja az emberi létről, az emberiség XX. századi lehetőségeiről valló természetképek sorozatának. Teljes egészében antropo- morfizálásra, stilisztikailag tehát megszemélyesítések láncolatára épül. A motívum- variálódás már említett tényét bizonyítja, hogy e versben is visszatér, mi több: köeponti szerepet kap a fa, amely a Mikola-versekben gyakorta viselkedik ember módra. Idézzük csak vissza a Vízió anyaként sikoltozó almafáját, a Nyárutó vonatkozó sorait („Érett gyümölccsel karjaikban / menekülnek a fák / az utánuk nyújtott kezek elől”), s nem lesz kétséges, hogy Mikola Anikó lírájában ez az antropomorfizált motívum kitüntetett szerephez jut. Ezt húzza alá ez a költeménye is, amely a Bírák Könyvének egy terjedelmes szövegrészével indul. A bibliai történet szerint sem az olajfa, sem a fügefa, sem a szőlőtő nem vállalkozik arra, hogy a vegetáció királyává őt válasszák; a tisztséget végül is a galagonyabokor vállalja magára, mondván: .. jöjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban”.

A vers második része — a tulajdonképpeni Mikola-szöveg — két strófa erejéig előbb az idillt folytatja, látomásos-csodás képsorozatban:

Egyszer elmenvén elmentek a fák hajladoztak az utak felett

Nem állt útjukba semmi gát

sem nyesett szárnyú képzelet

— majd e mámoros boldogság- és szabadságtudat után az elbizonytalanodásról tanúskodó antitézis képeit sorjáztatja:

Mint csillagok ha messze néznek fürkészve jön-e virradat

próbálták ők is visszanyerni megbomlott egyensúlyukat

— s végül, az ötödik versszak elkomoruló kérdőmondatát követően, a lét fölismert szintézisét, élet és halál egymásba áramló egyidejűségét fogalmazza meg:

Mit tudhatod mitől riadtak miért toboroztak ilyen sereget?

Ahol megálltak a fű újrasarjadt