Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
s erre nem egy példa figyelmeztet bennünket az irodalomtörténetből — a komplexusokat sem gyógyítani, sem megszüntetni nem lehet a költészettel. Tőzsér Árpád Genezise Jobbára régebbi keltezésű verseket, s nem a hetvenes évek második felében írtakat tartalmaz. Csakhogy e kötet minden verse, noha régebben már folyóiratban és könyvalakban is publikált opuszokról van szó, új kontextusba kerül, új jelentéseket nyerve ezáltal, s így akár új versként is fölfogható. A szerző ebben a könyvében saját költői törflénelemrajzát és származástanát adja. A „gömöri tájnak”, mint földrajzi, kultúr- és irodalomtörténeti régiónak a sajátságait vizsgálva igyekszik választ adni arra a kérdésre, hogy honnan indult s hová tart emberként is, művészként, költőként is. Ezeket a versieket olvasni annyit jelent, mint végigjárni Tőzsér emberi-költői genezisének az útját. Tőzsér költészetének pozitívuma költői, s egyáltalán írói természetének további vonása is. Tőzsér Árpád a vers előtt gondolkodik, s nem közvetlenül a versben, mint például nemzedéktársa, az ugyancsak gömöri Cselényi László. Így azután Tőzsér Árpád számára a vers önmagában véVe egy görcsös gondolati és alakformáló küzdelem végeredménye, extraktuma, amely megíródni is meglehetősen görcsösen és rapszodikusan íródik meg. Rokonszenvezek Tőzsér kompromisszumot nem tűrő nemzedéki magatartásával is, amely nála nem mások fennhéjázó ócsárlásának és önmaga magasba emelésének az eszköze, hanem társadalomban s irodalomban elfoglalt helyének meghatározását segíti. Mert költészetében Tőzsér Árpád erősen kötődik szülőföldjének tradícióihoz, ám túl is lép rajtuk. Ezek a tradíciók mélyen benn? gyökereznek a költőben, s verseiben különös, rejtett fluidumként vannak jelen. Ami nélkül sem valódi költészet, sem sajátos egyéniséggel és személyiségjegyekkel bíró költő nem létezhet. 2 Bizonyára megvan a csehszlovákiai magyar költészetnek a maga sajátságos „arca”, s ha személyiségei nincsenek is, jelesebb „személyei” azért vannak. Ha más véleményen lennék, azzal az előbbi vallomásomat is tagadnám. Ám mindez csupán kiindulópontja lehetne az erre, a nagyon összetett kérdésre adott válaszomnak. Bár nem vagyok biztos abban, hogy lehetséges-e egyáltalán kimerítő feleletet adni rá akár egy terjedelmesebb tanulmányban is. S nem is érzem magam hivatottnak erre a feladatra, ezért — válasz helyett — mindössze néhány gondolatomat és észrevételemet szeretném elmondani. A kérdést — ebben a megfogalmazásában — annak a széleskörű eszmecserének a figyelembe vételével kell vizsgálnom, amely nemrégiben zajlott le az itteni magyar irodalmárok között az itteni magyar irodalomról. A vita nem oldott meg semmit, vagy csak nagyon keveset, mint a hasonló véleménycserék általában, mert ennek során mindenki csak a „magáét” mondta. Egyet azonban tagadhatatlanul igazolt; azt, hogy volt miről vitázni, vagyis „valamiféle” magyar irodalom ebben az országban mégiscsak létezik. A kérdés tehát így hangzik: milyen ez az irodalom? Olyan, amilyenné kifejlődhetett a szocialista társadalom építésének három évtizedében, a falu nagy szociális változásaival kisérve, ám sajátos feltételek mellett, két nyelvi kultúra határán. Az egymással ellentétes nézetek egymás indítékainak alábecsü- léséből, valamint a magyar, a szlovák és részben a cseh nemzeti kultúrák központjaiból érkező hatások túlbecsüléséből adódnak. Paradoxon, hogy minél erősebb a magyar köizpont ráhatása az itteni magyar irodalomra, annál halványabbak sajátosságainak és kizárólagosságának vonásai a magyarul írt irodalom kontextusában általában. Ennek a ráhatásnak csupán az igazán erőteljes egyéniségek tudnak csak ellenállni, s csak ők tudnak nyitottak maradni a nem magyar irodalmakból érkező ösztönzések irányában is. Nem akarok költőkkel érvelni, épp ezért a fiatalabb nemzedék két prózaíróját hozom fel példának: Kovács Magdának a gömöri folklórból és a népmese fantasztikumából építkező novelláit és Grendel Lajost, különösen új kézirata, az Eleslövészet kapcsán. De nincs ez másképp a költészetben sem. Ezt bizonyítja a nemrégiben kiadott antológia, a Jelenlét is, amely nem véletlenül vált az említett irodalmi vita kiindulópontjává. Egyetlen antológia sem lehet egészen tökéletes. Nem tökéletes ez a mostani sem, mivelhogy költői arcéleket reprezentál, s nem pedig azt a fejlődési folyamatot, amelynek az egyes költők fokozatosan részei lettek, de amelyből mások ugyanilyen fokozatosan ki
