Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
is estek, aztán Jöttek az ő helyükre megint mások, fiatalabbak, új kritériumokkal és ú], szigorúbb értékmércével, amely nem más, mint az írói vallomás megváltozott funkciójának és az irodalomnak, mint a társadalmi tudat megnyilatkozásának a visszatükröződése. Amennyiben ezeket a tényeket valaki nem veszi tudomásul — teljesen mindegy, hogy nem szándékosan, tudatlanságból eredően, vagy szándékosan, tehát mert nem akarja tudomásul venni —, akkor törvényszerű összeütközésre kerül sor a mai harmincévesek nemzedéke és azok között, akik harminc esztendővel ezelőtt léptek a csehszlovákiai magyar irodalomba. S ezzel kapcsolatban még egy margójegyzet: az irodalom fejlődési folyamata nem ugrások sora. Ezt tudomásul kell venni, mivel ezek az ugrások általában csak ugrások a semmibe. Még szerencse, hogy a fiatal „dühöngök” csak a vitában „ugrálnak”, ám műveikkel a földön járnak ők is! Ez utóbbit a Jelenlét ugyancsak bizonyította. Ügy tűnik, mintha eltértem volna a kérdésre adott egyenes választól. Ám példaként megint csak Tőzsér Árpád költészetének azokat a vonásait kellene idéznem, amelyekről az előbb már beszéltem, s amelyek a „kisebbségi”-ből az „egyetemes”-be emelik őt, ahol is a szélesebb körű kommunikáció egyedüli akadályát csupán a nyelvi korlátok jelentik. Ezek választják el költészetét — és nemcsak az övét — az egyetemesebb értékeléstől. Ami viszont nem kizárólagosan a csehszlovákiai magyar irodalom sajátos problémája, mivel általában érinti a magyarul írott irodalom egészét. 3 Nehéz megjósolni, noha az eltelt harminc esztendő csehszlovákiai magyar költészetének folyamata következtetni enged néhány várható jövőbeni vonására is. Nem kételkedem például afelől, hogy a nyolcvanas évek költője már nemigen fog tudni megélni a szülőföld-szeretetből, és saját kisebbségi nemzetiségi létébe sem zárkózhat be. Ha azt a nézetet vallom, hogy az irodalom a valóság visszatükrözésének sajátságos formája, akkor egyúttal feltételezem azt is, hogy a költészetben (de ugyanígy a prózában is) tovább fog növekedni a valóság esztétikai transzformációjának mértéke. Ez a tendencia Tőzsér nemzedékének fellépése óta vált szemmel láthatóvá, s még inkább fölerősödött az éppen most lezáruló évtizedben. Természetesen nem valamiféle költői metanyelv kialakítására gondolok, amely csak kevesek számára megközelíthető, hiszen amennyiben az irodalom, s egyáltalán a művészet föladja kommunikativitásának a lehetőségét, elveszti ezzel saját szociális alapját, s ezzel együtt funkcióját és a létezéshez való jogát is. Zalabai Zsigmond i A hetvenes évek második felének verseskönyvei változatos kötettípusokat képviselnek, s így sem funkciójukat, sem az adott funkción belüli értékmozzanatot tekintve nem vethetők össze egymással torzítások veszélye nélkül, éppen ezért több gyűjteményt kell kiemelnem a korszak terméséből. E köteteket akkor is fontosnak tartom, ha nem minden vonatkozásban elégítik is ki a (rangos) költészettel szemben támasztott igényeimet, netán egy-egy kérdésben ellenkező véleményt képviselnek is, mint a magamé. a] Az antológiák közül fontosnak érzem a Jelenlétet. A Szélkiáltó (1965) óta ez az első vállalkozás költészetünk egészének föltérképezésére, a korábbi korszakok újraértékelésére, esztétikai folyamatok megláttatására, értékrend-kialakításra. Túlméretezettre sikerült? Meglehet (bár tizenhárom (!), kötettel rendelkező versíró nem kapott benne helyett). Szempontjai — főként a pályakezdő évtized megítélésében — nem elég